AldoWinnfield kritikáját itt olvashatjátok
Nehéz a remake-ekkel és rebootokkal kapcsolatos gyűlölethullám antipatikus voltáról beszélni úgy, hogy Hollywood lépten-nyomon felesleges újrázásokkal indokolja annak létjogosultságát. Ráadásul nemcsak olyan darabokkal, amelyek esetében már az ötlet megfoganásával eldőlt ezt a feleslegesség, de olyan esetekben is, amikor bőven lett volna értelme egy remake-nek - ha azt jól csinálják. A Rémálom az Elm utcában pont ezért tekinthető a jelenség állatorvosi lovának: annyira nem akart túlnőni elődjén, hogy amiben túl is nőtt, abban is csak tudattalanul volt képes.
Eleinte döbbenten tapasztaltam, hogy a nosztalgiasznobok által a sárga földig lehordott remake gyakorlatilag az eredetivel kapcsolatos összes aggályomra reagált, mintha írói értették volna, hogy pontosan mit is kéne csinosítani azon: sikerül végre megfelelően kibontani Freddy hátterét, megfelelően megteremteni a narratíva fokozatosságát és okszerűségét, cselekvő karaktereket kialakítani, sőt, az alváshiány felső határának látványos deklarálásával még egy sürgősségérzetet adó időlimitet is kapunk. Emellett az összes felesleges vargabetűt (gyilkossági nyomozás, szkeptikus szülők) sikerült kigyomlálni, hogy a helyüket más fontosabb adalékok foglalják el (a mikroszunditások például egy abszolút jó ötlet arra, hogy hogyan lehet következmények nélküli ijesztgetéseket belefűzni a narratívába). Gonosztevőként pedig egy fokkal fajsúlyosabb Freddyt kapunk, akinek teátrális stílusát bár szintén ki lehet nevetni, Jackie Earle Haley játékának hála mégis hiteles rémséggé válik.
Azonban azt, hogy a Rémálom remake egy kerekebb, filmszerű képződmény lehessen, a modern horrorok jól ismert kliséi teremtik meg: az, hogy a gyerekek rémálmai kényelmesen összekapcsolódnak a Freddy háttértörténetét ismertető flashbackekkel, amelyek a horrorfilmek természetfeletti jelenségeket múltbeli traumákkal magyarázó receptje mentén valósulnak meg. De még olyan irreleváns butaságok is gazdagítják az összképet, mint a Horrorra akadvából jól ismert "30 évesnek kinéző színészek játszanak tiniket" axióma vagy az 5-6 éves korukra kollektíve nem emlékező gyerekek. És maguk az ijesztgetések sem lépnek túl az elcsépelt jumpscare-ek, ami annak fényében különösen is nagy teljesítmény, hogy Samuel Bayer rendezői ötletei többnyire kimerülnek Craven megoldásainak kiherélt megvalósításában.
Éppen a minimális tapasztalattal rendelkező direktor megbízásából látszik a legjobban, hogy mennyire kevés erőfeszítést fektettek a műbe, és ahogy azt sajnálatos módon a remake-ektől megszokhattuk, alapvetően nem az eredeti továbbgondolása, hanem egy népszerű branddel megtámogatott tucatfilm létrehozása volt a cél - az, hogy közben valamilyen szinten előbbi is sikerült, csak kellemetlen melléktermék. Így hiába sejteti sokáig az alkotás, hogy ezúttal alaposabban átgondolták a koncepció sarokköveit, azonban a legfontosabb kérdésekre (pl. miért tud Freddy az álmokon keresztül gyilkolni és ez miért nem döbbent meg senkit?) még így sem kapunk választ, így a sok esetben az eredetihez hasonlóan kidolgozatlanul és elvarratlanul maradnak egyes motívumok.
Az új Rémálom az Elm utcában tehát kétségkívül profibb, alaposabb, de csak annak köszönhetően, hogy 2010-re már adott volt egy útmutató, amely elvégezte a munka oroszlánrészét a forgatókönyvírók helyett. Ha pedig kortársaihoz hasonlítom, gyakorlatilag semmiben nem múlja sem felül, sem alul az évtized fordulójának (vagy akár napjaink) horrorfelhozatalát. Ami csak azért sajnálatos, mert a démonos vagy sorozatgyilkosos tucatdarabokkal ellentétben a Rémálom alapötletében mindig is több volt ennél.
5,5/10
A Rémálom az Elm utcában teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
