AldoWinnfield kritikáját itt olvashatjátok
A slasher műfaja receptté nemesedő kliséinek hála az évek során legalább annyi muníciót adott a komikum, mint amennyit a borzongás számára is (még akár rajongói körében is, ld. AldoWinnfield kollégámat), ami egy felettébb érdekes jelenség: mintha azt jelezné, hogy a legnagyobb rémségek mindig is valamilyen szinten komolyan vehetetlenek maradtak. Persze nehéz teljesen beleélni magunkat, hogy valaki Wolverine-karmokat gyártva magának az álmainkból kiugorva legyilkol minket - és éppen ezért is figyelemre méltó, hogy a Rémálom az Elm utcában koncepciójában mégsem látványos ez a komikum. Helyette van ezer más oka annak, hogy miért nem működik a film.
Bár ma már az álomjárás, az álmok és valóság kölcsönhatása igencsak elcsépeltnek tűnhet (ld. pont idén érkezett egy hasonló alapötletű darab a Before I Wake révén), a Rémálom a Halloween nyomdokaiban készülő slasherekhez képest igencsak high concept volt. Talán Wes Craven számára túlságosan is: forgatókönyvében ugyanis már arra nem futotta, hogy pontosan mire is szeretné használni ezt az alapötletet. Nem derül ki, hogy mi a relevanciája annak, hogy Freddy pont az álmokon keresztül kezd el gyilkolni, hogy miért pont most és miért pont hőseinket szemelte ki, mint ahogy az sem, hogy milyen szabályai vannak az így létrejövő univerzumnak (miért lehet például bármit is "kihozni" az álomból).
De nemcsak ezek a részletek, hanem az ezekből kinövő koherens történet is hiányzik a Rémálomból, amelynek fő narratívája lényegében annyi, hogy főszereplőnk felveszi kesztyűt az őt célba vevő fenyegetéssel - minden más csak kínosan felesleges sallang ebben az elképzelésben. Nincs kidolgozva, miért kihívás számára Freddy legyőzése (az olyan triviális vonásokat leszámítva, mint hogy mindenki tehetetlen lenne egy, az álmaiból támadó szörnnyel szemben), az őt körülvevő karakterek átvitt és gyakorlati értelemben sem járulnak hozzá ehhez a küzdelemhez (sőt, egy-két kivételtől eltekintve még annyi funkciót sem töltenek be, hogy hátráltassák), nincs fokozatosság sem Freddy támadásaiban: tulajdonképpen mindössze annak köszönhető, hogy a film nem ér véget a 30. percben, hogy gonoszunk számára láthatóan sokkal fontosabb a teátrális ijesztgetés, mint a gyilkos szándék.
Ettől függetlenül pont horror mivoltában legalább hoz egy elvárható szintet a Rémálom, Craven sokkoló gore-ral, az alacsony költségvetés ellenére is remekül megvalósított effektekkel, főhőse mértéktartó sejtetésével (Freddynek gyilkolászás helyett éppen elég a pengéivel karistolni, hogy megértsük a fenyegetés nagyságát) és intelligens jumpscare-ekkel (még ha ez utóbbi egy kissé oximoron is) képes csúcsra járatni a feszültséget és a rettegést, arról nem is beszélve, hogy az alapötletből adódóan végig könnyen kiszolgáltatott helyzetben tartja karaktereit. Csak éppen, mint oly sok slashernél, most is az marad el, hogy a nézőt is érdekeljék ezek a szereplők.
Végeredményben tehát a Rémálom az Elm utcában inkább egy lazán összeillesztett rémisztgetésgyűjtemény, mint kerek film. Látszólag ugyan vannak karakterei, értelmes története, valójában azonban a legelemibb összefüggések hiányoznak felépítéséből. Ha ez a horror egyik legnagyobb darabja, nem lep meg, hogy a műfajt sokan a mai napig a filmvilág páriájaként tartják számon.
5/10
A Rémálom az Elm utcában teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
