[A FORGATÓKÖNYV INNEN TÖLTHETŐ LE]

Már többször is emlegettem, hogy a krimi az a műfaj, amelyben nagyon nehéz valami eredeti ötlettel előállni, ennek nyomán pedig az Aethernek is kissé félve ültem neki. Viszont (mint eddig gyakorlatilag mindegyik Black List-es forgatókönyv) ez a mű sem véletlenül szolgált rá a dicséretre, ráadásul nemcsak a nyilvánvaló high concept elemek, hanem történetmesélési eszközei miatt is mondhatom ezt. És éppen ezért vált a végén borzasztóan nagy csalódássá.

De kezdjük az elején, azaz, hogy mi különbözteti meg az Aether-t egy átlagos krimitől: adott egy olyan technológia, amellyel egy bizonyos helyen kiadott hangok bármikor visszahallgathatók. A Scotland Yard ezt pedig gyilkosságok felderítésére használja, méghozzá az eszköz feltalálója, Harry Orwell segítségével. Főhősünk lelkiállapotára azonban egyáltalán nincs jó hatással a különböző szörnyűségek végighallgatása, és amikor az egyik bűneset kapcsán rá terelődik a gyanú, még ő maga sem biztos a saját ártatlanságában. Azaz aki egy Különvélemény-szerű menekülős akció-krimit vizionált, az gyorsan verje ki a fejéből, mert főszereplőnknek egyáltalán nem kell eltűnnie és bujkálnia, ez pedig rengeteg konfliktus lehetőségét adja a szkriptnek.

Márpedig a konfliktus egy olyan elem, ami a legtöbb bűnügyi sztoriból hiányzik, nagy ritkán az ügyön dolgozó két nyomozó vagy feltteseik közé próbálnak ellentétet kreálni, itt viszont tökéletes feszültségforrás, hogy egy egész ügyosztálynak kell egy feltételezett gyilkossal együtt dolgoznia. Emellett pedig az író lelkesen (habár nem éppen következetesen) építi a karakterek személyes kapcsolatait is, amelyek további komplexitást adnak a műnek. Igaz, a teljesség kedvéért azt is hozzá kell tennem, hogy szerintem hatalmas plot hole, hogy egy szervezet pont az inkriminálódott részlegét bízná meg a saját magával kapcsolatos nyomozás lefolytatására. (Legalábbis, ha a Scotland Yardról és nem pl. a NAV-ról van szó.)

Felmerülhet a kérdés, hogy mindebbe hogyan kapcsolódik az AMP-nek nevezett technológia, és bár helyenként valóban úgy lehet érezni, igazából a tudományos-fantasztikus vonal nélkül is bőven megállná a helyét a történet, ez egy remek apropó kiváló lehetőség tetszetős vizuális megoldások behozására a gyilkosságok újraélése kapcsán. Ezzel jelezve azt is, hogy a leginkább könyvadaptációkként készülő krimik mellett is van létjogosultsága az Aethernek. Ráadásul az AMP azzal az egyszerű és nagyszerű eszközzel operál, hogy a legdurvább jeleneteket offscreen helyezi, abban bízva, hogy a néző képzeletében ezek úgyis százszor durvábban jelennek meg, mint ahogy azt egy rendező meg tudná alkotni.

És nagyjából itt kellene rátérnem a forgatókönyv befejezésére, ha lenne neki, ugyanis az Aether tulajdonképpen nem tart sehova. Egyre inkább őrületbe hajszolt főszereplőjéről folyamatosan veszi el a hangsúlyt, hogy másokra helyezze át, a különböző karakterek, történések és fordulatok pedig egyáltalán nem nyernek értelmet végül. Természetesen lehet, hogy én vagyok a hülye ehhez a szkripthez és menjek Transformerst nézni (ugyebár ezt viszonylag rendszeresen jelzik az olvasók nekem), de képtelen voltam egy olyan mindent átható gondolatot találni az alkotásban, amely a tudományos-fantasztikus vonaltól a karakterfejlődéseken át a gyilkos személyéig mindent keretbe foglalt volna. Így a végső csavar is leginkább csak a klasszikus whodunnit-krimik szintjén értelmezhető, a lezárás pedig bántóan laposan és katarzismentesen érkezik.

Ennek köszönhetően tehát az Aether nem válik azzá a forradalmi krimivé, aminek lehetősége abszolút benne volt. Mintha megragadt volna az utolsó előtti lépésnél: szerzője kitalált egy jó ötletet, írt belőle egy tetszetős történetet, de azt, hogy mit akar mindezzel mondani, még mindig nem találta ki. Bízom benne, hogy néhány draft-tel később ez is meglesz, és akkor akár még egy mestermű is válhat az Aetherből.

-------------

A múlt heti szavazáson a Shower nyert, úgyhogy ezzel a szkripttel találkozhattok majd a jövő héten, most pedig következzen az az öt jelölt a 2014-es Black Listről, akik közül kiválaszthatjátok, melyik szerepeljen a két hét múlva esedékes Writers' Blockban:

Tau by Noga Landau

Egy okosházban fogvatartott nő rájön, hogy az egyetlen esélye megszökni elrablójától, ha a házat vezérlő számítógépet alkotója ellen fordítja.

North of Reno by Banipal Ablahad és Benhur Ablahad

Egy lecsúszott börtönőr megpróbál megölni egy frissen szabadult rabot, és ellopni az elrejtett 500 ezer dollárját.

Martriarch by Eric Koenig

Egy börtönpszichológusnak 48 órája van megtudnia egy sorozatgyilkos utolsó áldozatának hollétét, mielőtt az illetőt kivégzik.

The Defection by Ken Nolan

Egy Edward Snowdenhez hasonló külsős hírszerző Észak-Koreába emigrál egy titokzatos tartalmú csomaggal, a CIA pedig egy hidegháborús veteránt állít rá az ügyre. (Ken Nolan egyébként A sólyom végveszélyben forgatókönyvírója volt.)

Bird Box by Eric Heisserer

Egy nő megpróbálja biztonságba juttatni a gyerekeit, miután a világot mindenkit őrültté változtató szörnyek támadják meg. (Eric Heisserer a Végső állomás 5, illetve A dolog és a Rémálom az Elm utcában remake-ek írójaként lehet ismerős.)