A franciáktól nem is tudom, hogy mikor láttam utoljára jó vígjátékot (ha a Sambát nem számítom annak), éppen ezért amikor a magyar keresztségben a lelombozóan fantáziátlan Bazi nagy francia lagzik címre elkeresztelt komédia előzetesén már legalább el tudtam mosolyodni, feléledt bennem a remény. Ráadásul a mű egy olyan témával foglalkozik, ami a franciáknál jobban kevés népet érint most Európában, éppen ezért bíztam abban, hogy tudnak valami aktuálisat és relevánsat mondani a témában. De sajnos túl sokat vártam el egyszerre ettől a filmtől, és végül be kellett érnem mindössze annyival, hogy nem olyan idegesítő, mint az átlag francia vígjáték.

Claude és Marie Verneuil (christian Clavier, Chantal Lauby) akaratukon kívül egy multikulturális család részei lettek: lányaik egy arab, egy zsidó és egy kínai férfi feleségei lettek ebben a sorrendben. Amikor a legkisebb lányuk is bejelenti, hogy férjhez megy, egy kicsit fellélegeznek, hogy végre egy katolikus fiúról van szó - amíg ki nem derül, hogy színesbőrű. Azonban a srác elefántcsontparti szülei is hasonló nyitottsággal állnak a házassághoz, ezzel pedig egy keserű és végeláthatatlan huzavona kezdődik meg a két család között.

Sztereotípiákról igazán két féle módon érdemes filmet készíteni: vagy elvetemülten, lelkiismeret-furdalás nélkül kiröhögni őket (ld. A diktátor, de ha már franciák, az Életrevalókat is emlegethetném), vagy egy nagy adag iróniával közelíteni hozzájuk. A Bazi nagy francia lagzik ezek közül viszont egyik mellett sem teszi le a voksát, és megmaradna a langyos állóvízben. De valljuk be, elég szakállas poén már azon humorizálni, hogy a zsidók levágják a gyerekek fütyijéről az előbőrt, vagy hogy a kínaiak kínosan pontosak. Mindez ráadásul egy olyan ország fiaitól, akiknek nálunk sokkal nagyobb rálátásuk van erre a témára, arról nem is beszélve, hogy a bevándorlás egyre égetőbb probléma kezd lenni a francia állam számára. Philippe de Chauveron azonban kínosan ügyel arra, hogy műve ezeket a komolyabb húrokat sem pendítse meg, és konfliktusai kimerülnek annyiban, hogy az egyes etnikumok mennyire nem szeretik a másik ételeit.

Más szempontokból sem mondanám, hogy túlságosan töredekedett volna a hitelességre, a szereplők problémái kifejezetten mondvacsináltak, néhol pedig egyenesen bugyuta hozzáállást tanúsítanak. De miért is lenne ez máshogy, hiszen a forgatókönyv a jellemvonások és konfliktusok kapcsán is pont olyan leegyszerűsítően túloz, mintha nem csak nemzetek és rasszok kapcsán lenne elég látnunk irreális kliséket. A rendező ráadásul képtelen egy igazán kerek koncepciót kialakítani ötletei mögé, így a film során teljesen hektikus, éppen mi történik és ki kerül a rivaldafénybe, ez pedig csak még jobban megnehezíti, hogy amikor valaki színre lép, több legyen egy egyszerű karikatúránál.

A biztonsági játéknak viszont megvan az az előnye, hogy cserébe azért, hogy nem nyerhet, legalább nem is veszíthet sokat, és tény és való, hogy akármennyire is fantáziátlan a produkció, színvonaltalannak egy pontján sem nevezhető. Sőt, egyszer-kétszer a kiszámítható viccek eredeti poénokká alakulnak, a bárgyúság pedig bájos egyszerűséggé válik. Ami még ugyan kevés az üdvözüléshez, de legalább nézhetővé teszi a végeredményt.

Sikerült forgatni tehát egy egész sztereotipikus filmet a sztereotípiákról, ami hűségesen felmondja azokat a klasszikus poénokat, amelyeket már egy 50 éves vicckönyvben is elolvashattunk. Nagyjából ennyi az érdeme a Bazi nagy francia lagziknak, amely nem tudott semmi újat mondani sem a kulturális diverzitásról, sem a rasszizmusról, de legalább még kinevetni sem volt képes.

5,5/10

A Bazi nagy francia lagzik teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán