A nagy sztárok nevével fémjelzett romantikus vígjátékok mostanában nem hódítanak akkora teret, mint ahogy azt a '90-es, 2000-es években tették. A filmes műfajok közül talán ezt az ágazatot érte a legtöbb kritika az elmúlt évek során. Sokan ugyanis úgy vélik, hogy ezek az alkotások felszínesek, bugyuták és egymást koppintják le újra és újra. Az idén megjelenő Beugró a Paradicsomba alighanem ezt a már-már nosztalgikusnak ható hullámot próbálta meglovagolni. Tette mindezt több-kevesebb sikerrel.
Georgia (Julia Roberts) és David (George Clooney) rég elvált házasok, és nem is túl jó a viszonyuk azóta. Friss diplomás lányuk (Kaitlyn Dever) Balira utazik egy kiruccanás erejéig. Nem várt módon azonban beleszeret egy helyi fiúba, a fiataloknak pedig feltett szándékává válik, hogy összeházasodjanak. Az expár erősen ellenzi ezt a döntést, ezért elhatározzák, hogy összefognak annak érdekében, hogy szabotálják az esküvőt.
Aki látott már ilyen jellegű filmeket, az az előzetes megtekintése, vagy a történet elolvasása után valószínűleg meg fogja tudni jósolni azt, hogy mire fog kimenni a játék. Túl sok meglepetést pedig nem is tartogat a film. Ez egy vegytiszta romantikus komédia, annak minden pozitív és negatív viszontagságával együtt. A film nem tartogat hatalmas megfejtéseket, nincsenek benne fordulatok vagy újító szándékú pillanatok. Tartalma alapján gyakorlatilag bármely korábbi szerelmes vígjátékra felcserélhető lenne, nem eredményezne sok változást. Hiába a nagy nevek (a két sztár mellett Kaitlyn Devert is érdemes megemlíteni, aki a fiatalabb színésznőgeneráció egyik nagyon tehetséges tagja), önmagukban kevesek ahhoz, hogy elvigyék a hátukon Ol Parker filmjét.
A Bali környezet még adhatna egy izgalmas ízt az összképnek, és noha vannak benne lélegzetelállító felvételek és képi megoldások, mégis olyan steril hatást kelt, mintha egy patikamérlegen kimért reklámfilmet nézne az ember. Ez pedig a film egészéről elmondható. Hiányzik belőle a szív, az egyediség, a finom megoldások összessége, ezáltal a nézőnek olyan élménye van, mintha egy óramű pontossággal megtervezett, lélek nélküli iparosmunkát nézne. Akadnak benne ugyan jó poénok (leginkább a Georgia és David közötti élcelődéseket lehet kiemelni), de egy idő után ezek is kifulladnak, és átmennek a legolcsóbb, leginkább közönségbarát humorvilágra. Az alkotók próbáltak némi drámaiságot is beleszőni a történetbe. Clooney-ék karakterei például sokat rágódnak a múlton, szóba kerül a gyermekeink akaratának elfogadása és megértése, a szülői felelősségvállalás. Ezek leírva érdekesnek tűnhetnek, de a film rendkívül felszínesen kezeli ezeket a témákat.
A drámai élt tovább gyengíti az, hogy a konfliktusok többsége mondvacsináltnak és műnek érződik, mintha csak azért rakták volna bele őket, hogy valami egyetemes tanulságot le lehessen nyomni az emberek torkán. Ezeknek a konfliktusoknak a feloldása pedig jobbára rendkívül giccses és a valóságtól teljesen elrugaszkodott módon történnek. Ami a poénokat illeti, a csattanójuk sok esetben már kilométerekről kiszagolható, bár azt meg kell adni a filmnek, hogy néha tényleg őszintén és szívből jövően lehet rajta kacagni. Ezek az erények azonban kevésnek bizonyulnak egy bő másfél órás filmhez. A színészeken sem érződik, hogy lubickoltak volna a szerepükben. Roberts és Clooney a kisujjukból kirázták ezt a filmet, Dever esetében pedig őszintén remélem, hogy a jövőben nem nagyon fogja magát ilyen mozikban égetni, mert ha valaki, akkor ő sokkal tehetségesebb ennél.
Végszó: A Beugró a Paradicsomba nem egy nézhetetlen katasztrófa, de bizonyos szempontól az év egyik legfeleslegesebb filmje. Egyrészt tényleg kihalóban van a műfaja, másrészt az égvilágon semmi újat vagy váratlant nem tud mutatni.
