Woody Allen stílusa nagyon megosztó, valakinek vagy nagyon bejön, vagy nem. Én az utóbbi kategóriába tartozom, és habár nagyon tisztelem a mester munkásságát, soha nem vágtak földhöz a filmjei, pedig szinte mindegyiket láttam már. Kivéve az Annie Hall-t. Nem tudom, miért maradt ki eddig, de mivel egy kedves olvasó tőlem kérte a kritikát, ezért most jött el az ideje annak, hogy pótoljam ezt a hiányosságomat. Nos, sajnos nem világosodtam meg, továbbra sem lettem a rendező rajongója, de azt készséggel elismerem, hogy nagyon jó filmről van szó, de nekem nem jelentett meghatározó élményt. Viszont ez a legwoody-sabb darab az életműben, az biztos!

Alvy Singer (Woody Allen) éppen most szakított szerelmével, Annie Hall-lal (Diane Keaton), és próbál rájönni, hol rontották el ezt a szépen induló kapcsolatot. Egy teniszmeccsen találkoztak egykoron, hamar egymásba szerettek, és összeköltöztek. Annie a férfi hatására kezdett komolyabb vizekre evezni a korábbi felszínessége után, azonban bármilyen szomorúan is hangzik, egy idő után túlnőtt Alvy-n. Egyiküknek sem könnyű feldolgozni a szerelem elmúlását, és a kapcsolat végét...

Woody Allen igazából a saját életét vitte filmvászonra, és ezt olyan sikeresen tette, hogy Oscar-eső hullt az alkotásra, teljesen megérdemelten. Akkoriban a rendező ugyanis meglepő módon éppen menő stand-up komikus volt, éppen Diane Keaton-nal járt, azt pedig ugye mindenki tudja róla, hogy pszichológushoz jár és neurotikus személyiség. Nem csekély bátorságra vall ilyen szinten kitárulkozni a nézők előtt, de hát Woody-nak mindig is ez volt a varázsa, igazából máig ebből a mítoszból él (na jó, ne legyek igazságtalan, néha még ma is kikerül egy-két kiváló alkotás a keze alól, de azért inkább a tisztes középszerre van már berendezkedve ő is és a nézők is).

Ami ma már megszokott stílusjegy a rendezőnél, az akkoriban teljes újdonság volt, Diane Keaton például divatot teremtett a ruháival, amelyek egyébként a saját gardróbjából származtak. Igazából saját magát játszotta el a színésznő - természetesen kiválóan - , hiszen akkortájt kezdő művész volt, akiből a film  - na és persze Woody - csinált sztárt. Megismételhetetlenül fonódott össze ebben az alkotásban a valóság és a fikció, mára már klasszikus jelenetek kíséretében (az én abszolút kedvencem az, amikor Allen beletüsszent a vagyont érő kokainba). Egy párkapcsolat rejtelmeit ismerhetjük meg a filmből, nagyvárosi értelmiségi szemszögből nézve. Mindkét fél szerelmes a másikba, mégsem tudnak együtt élni, a hétköznapok megölik a mégoly mély érzelmeket is, így végül minden erőfeszítésük ellenére nem marad más hátra, csak az, hogy véget vessenek az ellaposodott kapcsolatnak. 

Akad jó néhány meglepő fordulat (pl. amikor sorban állnak a moziban, és a fal mögül Woody előhúzza azt az embert, akire a vitapartnere hivatkozott, vagy amikor Annie lelke ott ül az ágy mellett, miközben a teste az ágyon éppen erkölcstelenkedik a rendező-főszereplővel), amelyre még az olyan nem éppen fanatikus rajongók, mint amilyen én vagyok, is felkapja a fejét. Pedig a történet a végére kifullad, egy kicsit fárasztó ilyen töménységben a jellegzetes humor (amelyet kizárólag Kern András hangján tudok én személy szerint értékelni). De mindezzel együtt egy jó filmről van szó, a mester legjobb munkájáról!

Woody Allen természetesen tökéletesen hozza saját magát, azonban Diane Keaton még nála is jobban alakítja Diane Keaton-t. Ketten együtt elviszik a hátukon a filmet, de a többi szereplő is kiválóan teljesít, különösen Tony Roberts, és a még erősen tejfelesszájú Christopher Walken.

Woody Allen a rendező és a forgatókönyvíró hazavihette az Oscart-t a filmért - természetesen Diane Keaton-nal együtt -, a színész azonban hoppon maradt, de valószínűleg feldolgozta valahogy ezt a traumát azóta. Mára már egy kicsit megkopott az alkotás varázsa, de első randira talán még most sem jó választás. Egyedi stílusban felvezetett párkapcsolati dráma két intelligens, egymást szerető, de együtt élni nem tudó emberről, ahol a sok szöveg mélyén néhol igazi shakespeare-i mélység lappang.

Woody Allen legjobb filmje, kötelező darab!

8/10

(FilmBaráth)

-------------------------

A művészetnek mindig is központ kérdése volt, hogy mennyire lehet elválasztani alkotót alkotásától. Itt gondolhatunk az olyan népszerű vitákra, mint hogy meg kell-e tagadnunk hirtelen valaki teljes munkásságát, ha kiderül róla, hogy náci/pedofil/szcientológus stb., de akár olyan sokkal fundamentálisabb példákra is, mint hogy mennyire tud elvonatkoztatni egy szerző művében a saját személyétől. Woody Allen leghíresebb filmjében ennek kapcsán nincs sok bizonytalanság, mégis az Annie Hall egyik kardinális dilemmájává vált számomra ez a gondolat.

Az ugyanis egyértelmű, hogy Allen saját magát szeretné megjeleníteni a műben, és eddig nincs is semmi gond. Sőt, még imponált is, hogy a rendező nem kozmetikázza sem saját magát, sem a kapcsolatukat, ezzel ténylegesen árnyalva az alkotást. Az viszont már sokkal inkább zavaró, hogy Woody Allen, az Alkotó nem tud elszakadni Woody Allentől, a Magánembertől. Egy darabig izgalmas ugyanis utóbbi fejében lenni, de nagyon hamar azt vettem észre, hogy maga a rendező lett az az idegesítő fickó, aki mögöttünk a sorban nem bírja abbahagyni a pofázást.

Allen csak mondja, mondja és mondja a magáét, még Annievel folytatott veszekedései is tulajdonképpen saját nagyon szellemes(nek szánt) szövegei elsütésére szolgáltatnak csak alkalmat, miközben olyan teljesen irreleváns részletekben merül el, mint gyerekkora kiszínezett verziója vagy antiszemita-paranoiája. Rá kellett jönnöm, hogy azok a zseniális pillanatok, amikor a rendező a járókelőket is bevonja agyalásába, nem is igazán jellegüknél fogva remekek, hanem elsősorban azért, mert végre megtörik Woody (avagy filmbeli alteregója) végtelenített monológja.

A művészi öntömjénezés pedig folyamatosan letéríti a filmet kijelölt útjáról, a rengeteg bizarr vargabetű között nehéz Alvy és Annie kapcsolatára fókuszálni, a durva vágások pedig éppen azt jelzik, hogy a jelenetek többsége annyira nem tart sehova, hogy tulajdonképpen tetszőlegesen félbehagyhatók. Ugyanakkor hiba lenne elvitatnom, hogy az Annie Hall egyik legjobb tulajdonsága, hogy szemernyit sem követi a szabályokat (többek között ilyen téren sem), a negyedik fal ismétlődő megtörése vagy a szürrealizmus felé elhajló gondolatkísérletek olyan nüanszok, amelyek a mai napig kiemelik a produkciót a közönségességből és szürkeségből.

Ez az egyediség azonban számomra túlságosan is kevésszer jelent meg ahhoz, hogy a film egészének iszonyatosan fárasztó voltán sokat kozmetikázzon. Allen sajnos jobban bele volt szerelmesedve saját vég nélkül áradó gondolataiba, mint múzsájába, ezzel az alázattal pedig annak az esélye is elveszett, hogy valami igazán értékeset alkosson. Sokszor szoktuk (talán indokolatlanul is) pufogtatni ezt a szófordulatot, de amit Woody Allen itt művel, az tényleg maga a Művészi Maszturbáció.

6/10

(danialves)

Az Annie Hall teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán

És akkor a nap legfontosabb kérdése: