A buddy cop akcióvígjátékok mondhatni, reneszánszukat élik. A 21 Jump Street sikere óta szinte futószalagon jönnek az ilyen alkotások, hol jobb, hol gyengébb produkciókat eredményezve. A recept itt is egészen ismerős, azt az apróságot leszámítva, hogy a film alapötlete szerint ezúttal nem igazi rendőröket láthatunk. És őszintén szólva nagyjából ez is az egyetlen eredeti elem a Kamuzsaruk koncepciójában.

Ryan (Jake Johnson) és Justin (Damon Wayans Jr.) két 30 körüli lúzer, tele nagy és megvalósulatlan álmokkal. Előbbi egy kétes hírű reklám után kapott pénzből él és napjai nagy részében a helyi srácokkal focizik a parkban, utóbbi pedig egy videojáték-fejlesztő jelentéktelen és semmibe vett alkalmazottja. Azonban amikor egy bulira rendőröknek öltöznek, mindez egy csapásra megváltozik. Az emberek tisztelni kezdik őket, hatalmuk lesz, ráadásul az egyenruha a vonzerejüket is hatalmasra növeli. A srácoknak pedig annyira megtetszik a dolog, hogy egyre inkább emelik a tétet a játszmában, még akkor is, amikor egy veszélyes gengszterrel összetűzésbe keveredve ez már visszafordíthatatlan következményekkel  jár.

Rengeteg vígjáték alapszituációja, hogy erre tökéletesen alkalmatlan emberek próbálják kiadni magukat valakinek vagy valaminek, de alapvetően ez a humor nem sokat fejlődött az elmúlt évtizedekben, legalábbis e film alapján biztosan nem. A mű legfáradtabb momentumai éppen azok, amikor negyedszerre nézhetjük meg, ahogy Ryan valami nagyon menő mozdulatot próbál végrehajtani nagyon bénán. Ettől függetlenül nem mondanám, hogy nagyon gagyi humorral próbálna operálni a forgatókönyv, de a poénok többsége ha nem is klisés, mindenképpen kézenfekvő. Mint ahogy kézenfekvő a két karakter közé épített konfliktus, az ellenfelük és a köré felépített bűnügyi szál, de magától értetődő az is, hogy az egyik szereplőnek be kell tépnie valamilyen furcsa droggal.

Ennek ellenére nem mondanám, hogy ugyanolyan humortalan kliséhalmazról beszélhetünk, mint az eléggé hasonló felállásból kiinduló Pofázunk és végünk esetében, mert a Kamuzsarukba azért szorult némi kreativitás is. Elsősorban a játékidő első felében kapunk viccesebb pillanatokat, amikor hőseink még csak céltalanul próbálgatják a zsarulétet, tehát pont ott találták fel magukat a legjobban az írók, ahol járatlan utakra tévedtek. Ezen felül a zeneválasztás és -használat is jelent néhány jó mozzanatot, valamint az arra fogékonyak minden bizonnyal örömüket lelik majd a filmes utalásokban is (nekem ezek közül nem sok talált be úgy igazán). 

De összességében nyugodt szívvel nem tudnám azt mondani, hogy a Kamuzsaruk egy kihagyhatatlan, vagy legalábbis ajánlható darab lenne, ugyanakkor a teljességgel felejthető Pofázunk és végünk-nél minimum 3-4 emlékezetes pillanattal többet tud nyújtani. Avagy az ember akár megnézi, akár kihagyja, olyan iszonyúan rosszul nem járhat, de akinek kellően alacsony elvárásai vannak egy komédiával szemben, az még akár jól is szórakozhat.

6,5/10