Soha nem látott felháborodási hullám söpört végig a Bond-rajongók soraiban, amikor kiderült, hogy a baltával metszett arcú színész fogja váltani Pierce Brosnan-t őfelsége legszexisebb ügynökének a szerepében. Én már csak tudom, hiszen én sem voltam elragadtatva a választástól, de Craig-nek szerencséje volt, a Casino Royale jól sikerült, így lassan elhaltak a kritikus vélemények. A Quantum csendje viszont kis híján örökre nyugdíjba küldte a szuperügynököt, Sam Mendes és egy jó forgatókönyv azonban újra visszatette a térképre Bondot, a folytatás biztos, Craig karrierje sincs veszélyben. De nagyon hosszú volt az út a sikerig és világhírig.

Daniel Wroughton Craig Chesterben született, Édesapja kereskedő, édesanyja tanárnő volt. 1972-ben a szülők elváltak, a kisfiú édesanyjával és nővérével, Leával Liverpoolba költözött. Sokat járt színházba a család, a kis Daniel-nek megtetszett ez a világ, és hamarosan oszlopos tagja lett az iskolai színjátszókörnek, miközben a sportot sem hanyagolta el, a rögbi és az atlétika fontos szerepet játszott az életében. Az első Bond-mozi, amit édesapjával látott, a Roger Moore főszereplésével készült Élni és halni hagyni volt, a kisfiúnak akkoriban valószínűleg álmában sem jutott eszébe, hogy egyszer ő fogja viselni a 007-es méregdrága öltönyét. Tehetségét jól mutatja, hogy 16 éves korában tagja lett a National Youth Theatre-nek, majd Londonba ment továbbtanulni, ahol olyan később híressé vált pályatársakkal találkozott, mint Ewan McGregor és Ralph Fiennes. 1991-ben fejezte be az iskolát, a következő évben vette a feleségül a skót színésznőt, Fiona Loudon-t. 1992-ben megszületett lányuk, Ella, azonban két év múlva elváltak, 

1992-ben kapta első filmszerepét, az Egyedül a ringben című alkotásban. Nem figyeltek fel rá, ezért a tévéhez igazolt, 1995-ig kellett várnia a következő szerepre, amely szintén nem emelete ki a tehetséges, de ismeretlen színészek sorából: az Egy kölyök Arthur király udvarában című alkotásban fordult elő (becsszó nem emlékszem rám, pedig anno nagy kedvencem volt a film). Ismét maradt a tévé, és néhány kisebb szerep nem túl jelentős filmekben. 1998-ban már egy igazi nagy volumenű alkotás részese lehetett, az Elizabeth című filmben játszotta John Ballard -ot. A következő film már meghozta számára a szakmai elismerést, kezdték megismerni a nevét.

Az ördögi szerelem  - mel  Daniel Craig-nek is megvolt a magaTúl a csillogáson-ja. Bizony, az übermacsó Bond van olyan jó színész, hogy olyan jól játsszon egy homoszexuális figurát, hogy nem a külsőségekre figyelünk, hanem a lelki folyamatokra, a szemünk láttára teszi tönkre a nagy szerelem a korábban életigenlő fiatalembert. Kis túlzással Matt Damon szerepét játssza el, kevesebb csillogással, és sokkal jobban. Miatta érdemes megnézni ezt a nagyon jól induló, de a végére sajnos teljesen széteső filmet.A film első felében még a karaktereken van a hangsúly, azonban később egyre inkább a látvány veszi át a főszerepet, lassan, de biztosan ürül ki a történet. Nem tud igazán fájni, ahogyan szétesik George egyénisége, de rossz nézni, hogyan teszi tönkre magát ez a jobb sorsa érdemes ember, akinek az volt az egyetlen bűne, hogy abba szeretett bele, akibe nem kellett volna. Bacon egoizmusa vérlázító, a zsenialitás nem mentség arra, hogy pokoli kínokat kell átélnie miatta George-nak. Látszólag a festő az erős egyéniség, fiú pedig gyenge, pedig valójában nem, Bacon a lelke mélyén üres és értéktelen, miközben George nagyon is értékes ember. Sajnálatos, hogy nem sikerült kihozni mindent ebből a két karakterből.

De nem jöttek az újabb filmsikerek, még a Kim Basinger-rel forgatott Álom Afrikáról sem talált komoly visszhangra, a 90-es években igencsak alapfokon zakatolt a karrier. Azonban a 2000-es évek jól indultak, Angelina Jolie partnere lehetett a Lara Croft: Tomb Raider című filmben. Ezután Sam Mendes-zel dolgozott, A kárhozat útjában, amelyben még nem az övé volt a főszerep, de az alakítására természetesen nem lehetett panasz.

2004-ig kellett várnia a következő nagyobb szakmai sikerig, A Kitartó szerelem szép sikert hozott az alkotóknak. Határozottan idegesítő végignézni, milyen gyorsan fel tud bomlani a harmónia egy kapcsolatban, hogyan tehet tönkre egy rendezett életet egy váratlan esemény. Nem kicsit misztikus a léggömb felbukkanása a mező kellős közepén, először döbbenten nézik a szemtanúk, majd többen is a bajban lévők segítségére próbálnak sietni. Sikerülne is visszahúzni a földre a repülő alkalmatosságot, azonban a szél miatt újra a levegőbe emelkedik,magával ragadva az embereket. Végül az életösztön erősebb, mint a segítő szándék, ezért mindenki időben elengedi a léggömböt, kivéve egy férfit, aki szörnyet hal. Az ő holttesténél találkozik először Joe és Jed. Az egyetemi tanár látszólag megőrzi a higgadtságát, Jed-et azonban láthatóan megviselik az események. Úgy tűnik, hogy Joe viszonylag hamar túlteszi magát az eseményeken, Jed azonban felhívja, és kitartóan ostromolja a szerelmével (minden valószínűség szerint az átélt sokk váltotta ki nála ezt az érzelmet). Joe először nem veszi komolyan a dolgot, azonban Jed nem tágít, lassan, de biztosan része lesz az életének, ezzel párhuzamosan fokozatosan távolodnak el egymástól a menyasszonyával. A rendezett élet darabokra törik, hármójuk története pedig csakis tragikus véget érhet.

A Torta című film szintén minőségi alkotás volt, a színész pedig szokás szerint kiváló alakítást nyújtott.  Ez volt Matthew Vaughn első rendezése, és sajnos ez gyermekbetegségek formájában visszaköszön. Túl sok az áthallás ugyanis Guy Ritchie műveivel, hisz a karakterek, a fordulatok és a fényképezés is nagyon hasonló. Bár ez nem feltétlen negatívum, hisz az ötletátemeléseket a rendezőnek jól sikerült beleültetnie a koncepcióba. Ezen kívül azonban a film tökéletesnek mondható, és ez főleg a forgatókönyvnek köszönhető. A J. J. Conolly által jegyzett szkript fantasztikus, pörgős és végig letisztultan halad a cselekmény vonalán. Szerencsére a történetmenet is izgalmas, egy percre sem lehet unatkozni, ugyanis minden percre jut egy kisebb-nagyobb fordulat.

2005-ben forgatták nálunk Kertész Imre Nobel-díjas könyvének filmváltozatát, amelyben Craig is feltűnt. Szintén nálunk forgott a München egy része, amelyben Spielberg rendezte az elismert, de közel sem híres színészt. 2006-ban minden megváltozott, megkapta James Bond szerepét. A Casino Royale iszonyat hosszú (144 perc), ami önmagában nem lenne baj, de sajnos érezzük is a percek súlyát, nem ragad magával igazán a történet, habár kétségkívül látványos akcióorgiát kapunk, de nem kicsit túladagolták a romantikát, melynek következében olyan rémesen gyenge szöveget sikerült őfelsége legszexisebb ügynökének szájába adni, ami egy Nora Roberts könyvből készült filmben is elhangozhatott volna (Stohl András jó színész, de még neki sem sikerült sokat javítania a helyzeten az egyébként kiváló szinkronnal). Az első egy órában  jót akciózunk és jól legeltethetjük a szemünket mi, lányok Daniel Craig kétségkívül nagyon jól kigyúrt felsőtestén, a másodikban kártyázunk, a maradék időben pedig romantikázunk, hogy a végére helyreálljon a világ rendje, és megalapozottan hangozzon el az ikonikus mondat: "A nevem Bond, James Bond". Nehéz szülés volt, nem kevés komplikációval, de legalább túl vagyunk rajta.

A Casino Royale szép sikert aratott, és ahogyan az lenni szokott, sorra kapta a szerepajánlatokat. Azonban sem az Invázió, sem pedig Az arany iránytű nem sikerült jól, és a következő Bond-film, A Quantum csendje is máig utálat tárgya a rajongók szemében. Nem indul rosszul a film, a szokásos látványos nyitóakciót kapjuk, nem túl eredeti főcímmel, de aztán csak várjuk és várjuk a történetet, a Bond-feelinget, ami csak nem akar jönni. Nem vészesen hosszú a film, de nagyon unalmas. Na persze legeltethetjük a szemünket mi lányok,  Craig látványosan kidolgozott izmain, de egy idő után ez is meg lehet unni, ahogyan a látványos, de túlkoreografált, túlpörgetett akciójeleneteket, belefáradunk abba, hogy egy folytatásos videoklipet kapunk, nem pedig egy igazi filmet, amelynek van eleje, vége, közepe, története és jól megírt karakterei. Egy-két humoros beszólás akad (Stohl András szinkronja szokás szerint remek, de ez nem sokat segít a helyzeten), de általában kliséhalmazokat kell előadniuk a színészeknek abban a néhány percben, amikor nem akcióznak. 

Ettől függetlenül Craig-et továbbra sem fenyegette az a veszély, hogy munka nélkül marad. 2011-ben a Cowboy-ok és űrlények nem kicsit lett felemás, a western és a sci-fi ötvözése nem sikerült túl jól, dacára a neves alkotógárdának. Az alapötlet jó volt, a szereposztás briliáns (kivéve Harrison Fordot, szerintem őt erősen félrecastingolták, ez a szerep nem neki való volt, engem ebben a kalapban túlságosan Indy-re emlékeztetett, ezért mindvégig megvolt a hiányérzet, hiába hozta a kötelezőt a színész, végig csak azon járt az eszem, hogy Indiana Jones nagyon megöregedett). Már csak egy jó forgatókönyv, jól megírt karakterek és kicsit hatásosabb űrlények és űrhajók kellettek volna a sikerhez, így viszont méltán merült feledésbe ez a nem túl jól sikerült műfaji kísérlet. Kár érte, mert ebben az alkotógárdában benne volt a klasszikus lehetősége, ez most sajnos nem jött össze, ezért nagyon tud fájni a pocsékba ment rengeteg munka és tehetség. 

A Tintin kalandjai sem aratott átütő sikert, A tetovált lány annál inkább. Fincher nem lacafacázik; az első percekben feltűnő, rá jellemző zseniálisan elborult intróval már alapjaiban veti el a film hangulat magját. És ugyan ez az atmoszféra kezdemény Oplev művénél is meg volt, talán a büdzsé vagy a rosszul megközelített forgatókönyv miatt meg-meg bicsaklott az amúgy rendkívül jól megkomponált hangulat. Szerencsére Fincher nem hagyta a középszerűbe zuhanni műve egy képkockáját sem, a korábban a Hetedikkel és a Zodiákussal (hogy csak a hasonló témájú filmjeit említsem) nagyot durrantó rendező biztos, ellentmondást nem tűrő kézzel kezeli a gyeplőt, a forgatókönyv minden egyes apró darabját egy , a lezárással teljessé válló komplex és rendkívül jól átadott kirakóssá illeszti össze. Ez a kifinomultság pedig alapjában határozza meg a film minőségét, amelyet a rendkívüli (Oscarra is jelölt) operatőri munka, és a hideg fénybeállítások már-már a végletekig tetőznek.

A 2012-es olimpiai játékok legnagyobb sikert arató jelenetében Craig volt a főszereplő, magával az angol királynővel forgathatott. Szintén ugyanebben az évben jött a Skyfall, amely újra az egekbe emelte az ázsióját. Sam Mendes-nek nem volt könnyű dolga, nagyon erős filmet kellett letennie az asztalra ahhoz, hogy a rajongókkal feledtetni tudja az előző rész fiaskóját, A siker receptje egyszerű, de nagyszerű volt: jó forgatókönyv, zseniális főgonosz, kiváló színészi alakítások és persze látványos akciók a köbön. Ezúttal nem a világot kellett megmenteni, ez volt a legszemélyesebb Bond-film a franchaise történetében, sokkal többet megtudtunk őfelsége legszexisebb ügynökének múltjáról, mint a korábbiakból összesen. Az alkotók rájöttek, hogy ma már nem tudják eladni azzal a sorozatot, hogy ez a legjobb A-kategóriás akciófilm a piacon, mert a technikai mai színvonala mellett ez már kivitelezhetetlen, ezért inkább a sok évtizedes hagyományokra építettek, a korhoz igazították a stílust, kiemelt gondot fordítottak a karakterekre, a luxus érzetét fenntartották, de jól modernizálták a film atmoszféráját, Bond már nem gyilkológép, de nem is engedi el magát túlságosan, sikerült eltalálni a megfelelő egyensúlyt az akció és az érzelmek között, így megnyugodhattak a rajongók, hogy visszakapták az ő James-üket, így megmenekült a sorozat, a továbbiakban sem kell nélkülöznünk kedvenc ügynökünket a filmvászonról.

Nem nagyon szerepel a bulvárhírekben, 2011-ben vette feleségül Rachel Weisz-t, együtt nevelik a gyerekeiket. A zajos siker óta nem forgatott újabb filmet, de velem együtt gondolom nagyon sokan várják a Bond-saga következő felvonását. Daniel Craig jó színész volt a világhír előtt is, de a szuperügynök szuperszerepe egy időre skatulyába zárta, de csak idő kérdése, mikor kap újra tehetségéhez méltó fajsúlyos szerepet.