A mögöttünk hagyott bő 1 éves időszak egy mítosszal biztosan leszámolt: bebizonyította, hogy a folytatások nem csak az eredeti történet lélektelen és kiherélt utánzatai lehetnek, hanem akár egyedi elgondolásokkal (Gru 2), akár a korábbi felvonások hibáinak kijavításával (Amerika kapitány 2, Thor 2), akár azok erősségeinek összegyúrásával (X-Men) még éppenséggel előrelépést is mutathatnak. Az Így neveld a sárkányodat második részének pedig alapvetően egyszerű dolga volt: egy ilyen remek filmet egyszerűen nem lehet annyira elrontani, hogy ne legyen élvezhető. Azonban ez csak az érme egyik oldala.

Hablaty (Jay Baruchel) és Fogatlan barátsága komoly változásokat idéztek elő kis falujuk életében: most már a sárkányok a mindennapjaik részei, a világ pedig kinyílt számukra, és rengeteg új vidéket fedezhetnek fel. Csakhogy Hablatynak ehelyett inkább a törzsfőnöki tisztség átvételére kellene készülnie, amihez nem igazán fűlik a foga. Azonban amikor a sárkányokat rabszolgasorba döntő Drago (Djimon Honsou) képében egy veszélyes ellenség tűnik fel a láthatáron, főhősünknek át kell értékelnie, hogyan válhat népe valód vezetőjévé.

Ez a mű ott folytatja, ahol az előző abbahagyta: az alkotók szívüket-lelküket beletették, és mindez látható is a filmből áradó ezernyi érzelmen, karakterépítésen és a mögéjük felhúzott világon. Dean DeBlois mesteri érzékkel fűz össze cselekményt és karakterfejlődést (ráadásul meglehetősen sok szereplőét), ennek köszönhetően pedig azon kevés forgatókönyv egyikét láthatjuk, ahol egyik oldal sem érződik erőltetettnek. Ezen felül még arra is képes, hogy Fogatlan ne degradálódjon egy cuki sidekickké, hanem ismét hangsúlyos szerepet kapjon a történetben. Az élményt pedig betetőzi John Powell zenéje, az elképesztő látványvilág (Roger Deakinst továbbra is megtartották "visual consultant"-nak), és az élőszereplős filmeket is szégyenben hagyó CGI.

Viszont most kell hozzátennem az érme másik oldalát: az első rész egy annyira tökéletes élményt kreált, hogy onnan már lehetetlen volt előrelépni. Nem mintha ezt elvárásként lehetne támasztani bármilyen helyzetben, ellenben kétségtelenül pont az újdonság ereje hiányzik ebből a darabból, amely nem is igazán tesz semmit azért, hogy ezt megadja. A narratíva egy meglehetősen lerövidített íven jut el meglehetősen kézenfekvő konklúziókra, a valódi tartalom helyét pedig kissé átveszik a rutinszerű megoldások, legfőképp a párbeszédek szintjén. (Valamint Jay Baruchel affektálása is pont mostanra kezdett el zavarni, de legalább az új színészek helyette is remek munkát végeztek.)

Hiába tűnik inkább egy recept stílusos megvalósításának ez az alkotás, ezt túlságosan nem lehet bánni, tekintve, hogy egy zseniális receptről van szó. És hiába olyan kicsit az élmény, mintha az első részt néznénk újra, végül is ki ne akarná azt akárhányszor újranézni?

9/10