Eszem, f...fantáziám megáll, már több mint 20 éves ez a filmművészet csúcsait alulról verdeső alkotás! Pedig mintha tegnap lett volna, hogy VHS kazettán, iszonyatos hangminőségben ezredszer néztem meg és visítva nevettem rajta, ahelyett, hogy a középiskolás házimat írtam volna.  Kultfilm volt a javából annak idején, nem minősült embernek, aki nem tudott idézni belőle, az alapműveltség része lett, és nagyban hozzájárult a fogékony korban lévő ifjúság szókincsének fejlesztéséhez (folyamatosan és nagyon kreatívan káromkodnak a filmben).

Van az a kategória, amikor egy film olyan rossz, hogy az már jó, ez pontosan az. Semmi értelme nincs, hatalmas trash, mégis csak imádni lehet az első filmkockától az utolsóig. Konstans nevetőgörcs fenyeget mindenkit, aki veszi magának a bátorságot, és belekezd ebbe rengeteg díjjal kidekorált alkotásba (kis szépséghiba, hogy a legrosszabb film kategóriában dicsekedhet ezen elismerésekkel az alkotás, kivéve Billy Idol zenéjét természetesen). A zsarus filmek paródiájának készült, Renny Harlin nem rossz rendező (Die Hard 2, pl.), nem volt eleve kódolva a hatalmas bukta. Ennek ellenére valóban kultikus film lett, nálunk elsősorban annak köszönhető az elsöprő siker, hogy a nemzet csótánya személyesen, azaz Nagy Feró élete és utolsó szinkronfőszerepében tündökölhetett, és frenetikusan sikerült a fordítás (akkoriban még fénykorát élte a ma már erősen lejtmenetet mutató magyar szinkron). 

Ford Fairlane, a rock and roll detektív (Andrew Dice Clay) a legmenőbb klubokban tölti az idejét a legjobb nőkkel, és időnként nyomozni is szokott, bár folyamatosan pénzügyi problémákkal küzd, hiába vannak menő ügyfelei. Ennek legfőbb oka, hogy nem hétköznapi módon szokták rendezni a számlát a rockvilág nagyjai és kisjei: az INXS-től például egy cukorfalat koala érkezett fizetség gyanánt. Ford egészen addig lubickol nem kicsit felszínes életében, amíg meg nem ölik egykori legjobb barátját, aki halála előtt megkéri arra, hogy keresse meg a lányát. Csúnya dolgokba tenyerel bele az Elvis mániában szenvedő detektívek gyöngye, aki a nem kicsit elfajuló nyomozás közepette lassan rájön, nem biztos, hogy ezt az életformát kellene folytatnia...

Ez a film tényleg a cool szövegről szól, semmi másról. A történet csak azért van, hogy legyen, a jellemfejlődést inkább hagyjuk. Egyébként nem rossz paródiája a zsarus filmeknek, csak úgy járt, mint Az utolsó akcióhős című Schwarzenegger film: túl jó lett a szöveg, elveszett a tartalom, ezért a nézők nem tudtak azonosulni a főszereplővel, nem tudtak mit kezdeni a filmmel. A forgatókönyv jól használta ki a helyzet és jellemkomikumokat, azonban annyira arra koncentrált, hogy minél ütősebb legyen szöveg, hogy elveszett a dramaturgia, nem álltak össze egységes filmmé a jelenetek. Pedig fergeteges paródia, sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle, de végső soron talán jobb, hogy egy kultikus trash film lett belőle, mert így nem felejtették el a nézők.

Látványosan túljátszott jelenetek során keresztül kísérhetjük figyelemmel a rock and roll detektív történetét. Aki le tud lazítani, és nem vár el semmit a filmtől, az nagyon jól fog szórakozni, a többiek pedig úgysem fogják végignézni, Legyünk őszinték, azért időnként a trash filmekre is szükségünk van. Üríti az agyat, feldobja a napunkat, nem kell mindig szívet tépő, lelket rázó dráma, filmművészeti mérföldkő, intelligens vígjáték. Nem kell mondanivalót keresni benne, mert nincs neki olyan, a karakterek olyan erősen eltúlzottak, hogy nem lehet komolyan venni őket, a történet íve kerek olyan szempontból, hogy van eleje, közepe és vége, és persze léha detektívünk a film végére megjavul, ahogyan azt kell, de addigra már annyit nevettünk, hogy ennek már olyan nagy jelentősége nincs .Azért nyomokban fellelhető társadalomkritika is a filmben, a zeneipar sem csókolt kezet az alkotóknak, akik bemutatták a csillogás mögött a sötétebb oldalt is, és a 80-as évek legendás zsarufilmjei is megkapták a magukét. Vagyis egyáltalán nem üres a film, de azért inkább egy-egy jelenet maradt meg igazán a nézők kollektív emlékezetében, nem pedig a film egésze.

A színészi játék súlya nem verdesi az egeket, de ehhez a filmhez nem is kellett a legendás method acting. Andrew Dice Clay telitalálat volt a főszerepre, nagyon jól hozta az eltúlzott karaktert, úgy tudott nevettetni, hogy nem vált nevetségessé  az alakítása. Természetesen egy Elvis imitátor főhős mellett meg kellett jelennie a Király özvegyének, Priscilla Presleynek, aki szerencsére nem vette komolyan magát, és ezzel nagyon jót tett a filmnek. Ed O'Neill, mindenki kedvenc Al Bundyja is eljött bulizni egyet a filmbe, és ha már ott volt megajándékozott bennünket egy fantasztikus táncjelenettel (boothy time!). Lauren Holly szép volt, Maddie Corman őrülten jó, Wayne Newton szintén, és akkor Robert Englundról (bizony Freddy Krueger személyesen!) még nem is beszéltem. A magyar szinkron egyszerűen zseniálisan sikeredett, eszébe ne jusson senkinek eredetiben megnézni a filmet! Nem tudom, kitől származik az ötlet, hogy Nagy Feró adja a hangját Ford Farilane-nek, de áldassék a neve! Tökéletesen passzolt az ő karakteréhez a szerep, ki lehetne hitelesebb egy a rockerekről szól paródia főszerepében, mint a kor egyik legnagyobb rocksztárja? Én magam soha nem voltam Beatrice rajongó (Edda forever!), de elismerem, hogy Feró az egyik legnagyobb egyénisége a magyar rockzenének. Az a legjobb benne, hogy nem veszi magát halálosan komolyan, és ehhez a filmhez éppen ez kellett. Ritka szinkrontörténeti pillanat volt ez, ami megismételhetetlen.

Renny Harlin nem kiváló, de jó rendező, ezúttal azonban nem sikerült eltalálnia az arányokat, ezért a fergetegesen jó szöveg kevés volt ahhoz, hogy igazán jó film szülessen. A színészvezetés a főszereplő esetében tökéletes, a többiek azonban nem kicsit lettek elhanyagolva ebből a szempontból, és ez meg is látszik a filmen. Ígéretesen indul a film, de a közepe táján teljesen szétesik, kár érte, de legalább egy legendával és sok szép emlékkel gazdagabbak lettünk.

Elő a babos kendőt, adjunk a rock and roll-nak, ezt a zseniális trash - filmet  látni kell!

6/10