(FroG kritikája erre található.)

Már akkor sejtettem, hogy Tarantinonak nincs ízlése, amikor októberben kiadott egy top10-es listát az adott évből olyan filmekkel, mint a Frances Ha, a Kick-Ass 2, A magányos lovas és az Itt a vége. Nem feltétlenül hibáztattam volna, hiszen az én saját top 10-embe is 6 alkotás még csak ez után kvalifikálta magát. Azonban látva azt, hogy végül a szóban forgó produkció tette meg 2013 legjobbjának, teljesen értetlenül állok.

Egy kegyetlen sorozatgyilkos csonkít és erőszakol meg lányokat egy izraeli városban. A nyomozóként dolgozó Mickinek (Lior Askenazi) meg is van gyanúsítottja a középiskolai tanár Dror (Rotem Keinan) személyében, azonban szokatlan kihallgatási módszere (= verés) miatt kénytelen távozni a rendőrség kötelékéből. Ez persze nem akadályozza meg a nyomozás folytatásában, csakhogy legfrissebb áldozat apja (Tzahi Grad) is pont ekkor határozza el, hogy saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást.

Ritka az olyan krimi, amely azzal indít, hogy megvan a tettes. Ez a mű egy bátor megoldással gyakorlatilag átugorja a bevezetést, és szívesen mondanám, hogy ennek volt valami értelme. Eleve kockázatos vállalkozás egy többnyire egy helyszínen játszódó forgatókönyvet írni, amelynek fő szála ráadásul egy kihallgatás, de még külön hangsúlyt is helyezni erre a részre teljesen felesleges volt, tekintve, hogy egyetlen értelmes fordulat jutott az író-rendező páros eszébe. A 110 perces játékidőben annyira kevés történés van, hogy kifejezetten értelmetlen ennyire átrohanni a film elején, a találgatás izgalmát pedig teljesen megöli az, hogy tulajdonképpen fogalmunk sincs arról, milyen bizonyítékok alapján hoztak döntést nyomozóink. (Nem akarok szőrszálhasogatni, de ha a rendőrségnek nincs bizonyítéka lecsukni valakit, mitől lesz két ember egymástól függetlenül is halálosan biztos az illető bűnösségében?)

Ráadásul időnként olyan humor szakítja meg a véres és sokkoló történet hangulatát, amelyeket még egy B-kategóriás vígjáték is szégyellne. Ezekből pedig egy morbid fekete komédiához kevés van, ahhoz képest viszont zavarba ejtően sok, hogy elvileg egy pedofil gyilkosról szóló filmet nézünk. Ebben a Steven Seagal-stílusban alakító színészek is sárosak, ugyanis pont ugyanolyan faarccal és monoton hangon mondják fel szövegüket, legyen szó komikus vagy drámai pillanatról. (Azt már nem is mondom, hogy egy apa-fia párosnak ránézésre két azonos korú embert sikerült castingolni.) Stílusa egyedül csak a fényképezésnek van, amely az elsőtől az utolsó pillanatig egy egyedi és élvezetes képi világgal ruházza fel ezt az alkotást.

A végeredmény nagyjából úgy néz ki, mint a Fogságban, ha csak a Jackman-Dano páros jeleneteiből állna, valamint Jake Gyllenhaal néha benézne és elmesélne egy rossz viccet. A rossz vicc csattanója azonban inkább az, hogy egy ígéretes krimiből egy középszerű, komolyan vehetetlen és alig-alig szórakoztató film született.

6/10