Úgy néz ki, az év vígjátékát sem kell tovább keresnünk. Eleve nagy esélyesként tartottam számon a szóban forgó alkotást azóta, hogy fél évvel ezelőtt bemutatták  a Sundance-en, most pedig végre meg is bizonyosodhattam arról, hogy remek filmről beszélhetünk. Ugyan voltak bizonyos félelmeim abból kiindulva, hogy a Nat Faxon- Jim Rash író-rendező páros adaptálta korábban az Utódok forgatókönyvét (amely - Oscar ide vagy oda - mondjuk ki, csapnivaló munka volt), azonban jót tett, hogy ezúttal nem akarták nagyon komolyan venni magukat, és még a kreativitásukat is szabadon engedhették.

A 14 éves Duncan (Liam James) édesanyjával (Toni Colette) és mostohaapjával (Steve Carrell) utóbbi nyaralójába költözik le a nyár idejére. A srác nem igazán érzi otthon magát új családjában, köszönhetően annak, hogy a mostohaapja egy gyökér, az egyetlen társasága pedig a szomszéd család hasonlóan elszigetelt lánya (AnnaSophia Robb). Főszereplőnk céltalan bóklászás közben akad bele a helyi élményfürdő vezetőjébe, Owenbe (Sam Rockwell), aki egyből lenyűgözi, hamarosan pedig munkát is ajánl neki a víziparkban. Duncan pedig új családra talál a munkatársak között.

Nem véletlenül vannak ilyen nagy nevek felsorolva a színészgárdában, az igazi élményfaktort a karakterek és az őket játszó színészek adják meg. Sam Rockwell lehengerlő alakítást nyújt, már önmagában az is működött volna, ha az ő egyszemélyes stand-up-comedyjéből áll a film. Liam James pedig beesett vállaival és földre szegezett tekintetével annyira hitelesen adja a 14 éves, szégyenlős és bizonytalan tinit, amihez foghatót nagyon régen láttam valakitől egy hasonló szerepben. Ráadásul még rendezőpárosunk is beugrik egy-egy mellékszerep erejéig, hogy ők is elszórjanak néhány poént.

 A végeredményt nem mondanám kifejezetten vígjátéknak, hanem inkább az utóbbi időszakban népszerűvé vált dramedy műfajába tartozik. Ennek megfelelően a történet felépítése valahogy úgy néz ki, hogy adottak az élményfürdőben játszódó vidám epizódok, amelyeket időről-időre megszakít egy-egy otthoni történés, egyfajta kontrasztként állítva ezzel szembe főhősünk szenvedéseit, valamint erősítve a drámai vonalat. A kicsit hosszúra nyúló bevezetést leszámítva azonban a komédia és a dráma keveredését hihetetlen jó érzékkel találták el rendezőink. (Ellentétben mondjuk A nyár királyaival, amely sehogyan sem tudta megtalálni a saját hangját.) Hiába futják le a coming-of-age sztorik kötelező köreit, ebben egy másodpercnyi hatásvadászat vagy sablonosság nem érződik, ugyanis ennek a filmnek minden karaktere, pillanata és az egész atmoszférája tökéletesen szerethető. Máshogyan nem is tudnám megmagyarázni azt, hogy ez az első film, ahol egy szereplő (természetesen a Rockwell által játszott élményfürdő-tulaj) "szarjunk a világba, és csak bulizzunk" életfilozófiája nemhogy nem irritált, hanem kifejezetten lenyűgözött. Illetve, hogy játékidő vége felé pedig olyan lelkesedéssel szurkoltam főszereplőnknek, amit az utóbbi években csak a Tűzgyűrű tudott kihozni belőlem.

Ha létezik még a feel-good-movie fogalma, ez az alkotás tökéletesen kimeríti, instant jókedv, 24 óráig tartó hatással. Ugyan a műfajban mindenképpen van is, és lesz jobb film is (pl. a The Perks of Being a Wallflower), azonban ennél szórakoztatóbb és szívhez szólóbb aligha. 

9/10