Szinte minden napra jut egy hír valamelyik történelmi személy vagy esemény megfilmesítéséről, azonban mire ezek a projektek eljutnak a megvalósulásig, alig néhány emlékezetes darabról számolhatunk be, a legtöbbjük erősen középszerű, és feledhető lesz. Még a műfaj a Gladiátor által indított reneszánsza sem tett csodát ezekkel a témákkal, manapság pedig kifejezetten imádkozni kell egy jó történelmi/életrajzi alkotásért, én pedig kifejezetten alacsony elvárásokkal vágok bele egy hasonló filmbe. Azonban semmi sem reménytelen, úgy látom, van néhány klasszikus hiba, amit a filmesek szeretnek elkövetni, és a jelentős mennyiségű pozitív példa azt mutatja, hogy sikeresen el lehet kerülni ezeket.

A történelmi és életrajzi filmek legnagyobb hibája, hogy nem aktuálisak. Ez ebben a formában biztosan furcsán hangzik, de gondoljunk bele, mit tud a mai embernek mondani egy produkció, ami a rabszolga-felszabadításról vagy a nácik elleni harcról szól? A rabszolgák fel vannak szabadítva (napjaink etnikai feszültségei pedig teljesen más jellegűek), a nácik le vannak győzve, a nézőt pedig teljesen hidegen hagyja az egész. (Én pedig sikítva menekülök egy ilyen szinopszis láttán.) És még napokig lehetne sorolni az olyan témákat, mondanivalókat, amiket egyszerűen meghaladtunk az elmúlt évek, évszázadok során . Azonban nem lehetetlen a történelmi környezetbe olyan gondolatokat plántálni, amelyek akár 50, 200 vagy 1000 év távlatából is aktuálisnak tűnnek. (Persze ha maga a film a rabszolga-felszabadítás körül forog, akkor már alapból el van rontva az egész.) Nézzünk is rögtön két jó példát, hogyan lehet ezt megvalósítani:

Az ötödik pecsét: a Sánta Ferenc klasszikusából adaptált mű tulajdonképpen játszódhatna akár bármilyen önkényuralmi rendszerben, annyira időtlen morális kérdéseket feszeget és vitat meg. Soha nem is tudtam megérteni, hogy a kommunizmusban hogyan engedhettek létrejönni egy ilyen alkotást, hiszen a nyilas rezsim nyilvánvalóan csak egy erősen csereszabatos háttere csak az eseményeknek, és a sztori pont ugyanolyan aktuálisan szólt az ávós terrorról is, mint a nyilasokról. Emiatt talán nem is vehető a szó szoros értelmében történelmi filmnek, hiszen éppenséggel semmi szükség nincs a történet szempontjából az adott korszakra. Jöjjön tehát egy talán valamivel jobb példa:

Trója: Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ennek a műnek viszonylag kevés köze van Homérosz hőskölteményéhez (a valós történésekről meg nem sokat tudunk.) Azonban ezek a változtatások szinte egytől-egyig tökéletesnek bizonyultak David Benioff szkriptjében, és minden dialógus vagy történeti elem tökéletesen ült a film megjelenésekor is. Elég csak abba belegondolni, hogy a premier idején egy éve tartott az iraki, és 3 éve az afganisztáni háború (a forgatókönyv megírásakor nyilván még csak előbbi játszhatott szerepet), és ebbe a környezetbe érkezik meg ez a film. Amiben egy olyan királyt mutatnak be, akinek csak egy jó casus belli kell, és aztán ha az meg is szűnik, folytatja a háborút hatalomvágyból (Emlékszünk még az iraki atomfegyverekre? Persze, hogy nem, hiszen nem is léteztek....) Aztán az egész történet meghatározó témája az, hogyan küldik halálba az otthon ülő politikusok a fronton harcoló katonákat, akik nagyon nem érzik magukénak a hatalmasságok harcát. Az is feltűnhet, hogy a trójaiak vallási alapon hozott döntései egytől-egyig óriási baromságnak bizonyulnak, és kivétel nélkül megbosszulják magukat, az egész atmoszférát pedig belengi a teljes vallásellenesség. (Csak, hogy az amerikaiak után az iszlám is megkapja a magáét.) A film aktuálpolitikai felhangjai ezerszer sokkolóbbak voltak, mint bármelyik más alkotásnak, amely ténylegesen a közel-keleti helyzetről szólt.

Ezt értettem volna tehát aktualitás alatt, azonban már a Trójánál is megjelent egy nagyon fontos téma, az adaptáció kérdése. Ugyanis a történelmet, élettörténeteket elég nehéz megváltoztatni, ez pedig erősen behatárolja az alkotót. Úgy szoktam ez megfogalmazni, hogy minden életrajzi film ugyanúgy ér véget: meghal a főszereplő. A történelmi alkotásoknál pedig a nézőnek az átlagosnál csak egy kicsit jobban kell csak odafigyelni a középiskolában ahhoz, hogy teljesen elspoilerezze magának a sztori végkifejletét. A nagy kérdés tehát, hogy hogyan lehet egy fordulatos, érdekes történetet alkotni úgy, hogy gyakorlatilag meg van kötve az alkotó keze. Banális, de áthidalhatatlan probléma tulajdonképpen még az is, hogy sokszor egy ember életét, egy történelmi eseményt lehetetlen egy standard, háromfelvonásos forgatókönyv kereteibe beerőszakolni. Az olyan dolgokról már nem is beszélve, hogy hogyan lehet a kész művet egy egységes üzenet vagy tematika irányába terelni. Mert abba a hibába sem kéne esni, hogy a filmet az író gyakorlatilag egy kronológiai történetsorrá degradálja, ahol bizonyos események megtörténte a lényeg. (Például számomra a Lincoln ezért volt történelmi tablóként remek, de filmként felejthető.)

Ilyenkor kerül elő a könyvolvasók, újabban pedig a képregény-fanboyok kedvenc játéka, avagy a "mit változtattak az eredetihez képest, és ez miért rossz" című végeláthatatlan hosszúságú felsorolás. Nem akarnám elrontani senki szórakozását azzal a felfedezésemmel, hogy amíg a filmben működik, tulajdonképpen semmilyen változtatás nem rossz, inkább ehhez kapcsolódóan egy sokkal fontosabb kérdésre irányítanám a figyelmet: hol van az a határ, ameddig egy alkotás történelmi vagy életrajzi jellegűnek nevezhető, ha megjelennek benne fikciós elemek is? Hiszen kellő mennyiségű fiktív elemmel az én életemből is lehetne blockbustert forgatni, csak annak semmi köze nem lenne hozzám. Sok esetben ebbe belejátszik az is, hogy egy személy vagy egy történelmi esemény inkább csak a produkció eladásához kell (mint volt az a Spartacus című sorozatnál), de egyértelmű választóvonal nem létezik a történelmi hűség és a teljes fikció között. Nem szándékozom feltalálni a spanyolviaszt, de egyre inkább azt látom, hogy senki sem mondja ki az igen egyszerű megoldást ebben a témában: nem kötelező olyan alapanyaghoz hozzányúlni, ami nem érdekes. Minden, egy kicsit is híres ember életéből filmet akarnak már készíteni a stúdiók, aztán pedig minket ér a nagy meglepetés, hogy ha egy 2 órás filmélményt várunk el, akkor már hirtelen nem is olyan érdekes a szóban forgó személy.(Vagy ilyenkor lép életbe a másik opció, amikor azt vesszük észre, hogy a mű igen messze rugaszkodott a valóságtól.) Szóval kitérő válaszom van csak: rengeteg problémát meg tud kerülni egy forgatókönyvíró, ha egy olyan koncepcióhoz nyúl, amiben nagy potenciál van. (De! Mi magunk is el tudunk kerülni rengeteg középszerű produkciót, ha hasonló módszerrel szűrünk.)

Érkezzen is jó példánk: Egy csodálatos elme. Gyakorlatilag az egyetlen életrajzi film, amely számomra nem csak a kategóriáján belül kiemelkedő. Egész egyszerűen azért, mert egy izgalmas konspirációs thrillerbe van csomagolva, remek fordulatokkal, valódi drámával. Nem írok spoilereket, de aki látta ezt az alkotást, az tudja, hogy már eleve jóval több volt ebben a sztoriban, mint a szokásos felemelkedéstörténet a nagyot alkotó emberekről, a kezdeti kudarcokkal és a végső sikerrel. Egy sok tekintetben teljesen átlagos emberről szól, de egyben mégis egy eredeti és érdekes film született belőle.

Apropó, nagyot alkotó emberek: ugyan már relatíve kevés esetben fordul elő, de még mindig alapvetésnek számít az a hibás feltételezés, hogy kizárólag világmegváltó, a történelem fogaskerekeit mozgató személyekről lehet csak érdekes filmet készíteni. Természetesen a Ryan közlegény megmentésétől a Titanic-ig rengeteg jelentéktelen emberről szóló alkotás is született (ráadásul ezzel a módszerrel gyakorlatilag szabadjára lehet engedni a képzeletet a történelmi hűség betartása mellett is), de ez sem feltétlenül jelenti a járható utat. Valódi hősökre is szükség van, és szereplőink nem lehetnek csak egyszerű elszenvedői a történelmi folyamatoknak, mint ahogy jelentéktelen személyekről sincs értelme életrajzi filmet készíteni. De jó érzékkel meg lehet találni a kettő között az átmenetet.

Erre pedig egy egészen klasszikus példát hoztam: a Gladiátorban főszereplőnk kezdetben hatalmas hadvezér, innen fokozzák le egyszerű rabszolgává, majd a játékidő végére mégiscsak komoly változásokat indít el. (Még ha ehhez alaposan át kellett írni a valós eseményeket.) Már csak azért is ritka és érdekes példa ez, mert itt nem az a párhuzamosság jelenik meg a karakterek szintjén, ami például a szintén remek példaként szolgáló A bukásban (azaz hogy egyszerre vannak jelen a történelem nagyobb és kisebb alakjai), hanem egy szereplő járja meg mindkét helyzetet a történet különböző szakaszaiban. Ez pedig remekül működik, a küzdelem és a tétek nem elnagyoltak, valósnak hatnak, ennek ellenére azonban mégsem jelentéktelenek.

Természetesen kivételek mindig vannak (ilyen az életrajziaknál az Út a vadonba), azonban a fenti törvényszerűségeket látom ennek a két (talán annyira nem is elválasztható) műfajnak konstans bukásai mögött. Úgyhogy hiába érkezik ősszel Julian Assange-tól Diana-ig szinte minden élő és mozgó emberről egy-egy produkció, én szkeptikusan szemlélem ezeket a próbálkozásokat. De ne legyen igazam.