Paul Hollywood előző könyvét nagyon szerettem (Süssünk együtt, vélemény itt), néhány receptet azóta is használok belőle családi eseményekre vagy ünnepnapokra. Így aztán nem volt kérdés, hogy az új kötetét is elolvasom, annak ellenére, hogy finoman szólva nem állnak közel hozzám a piték és a felfújtak. De tudtam, hogy mire számíthatok, és nem is csalódtam: ez a kötet is nagyon hangulatos; személyes élményekkel és kultúrtörténeti érdekességekkel együtt olvashatjuk a recepteket, és az ételekről süt, hogy bár fitnesslady szempontból nem feltétlenül a legegészségesebbek, egészen biztosan finomak.
A Bevezetőben a szerző elmondja, hogy Nagy-Britannia gasztronómiai hagyományainak nagy része a fizikai munkát végző emberek számára készült tápláló ételek köré épült. Ezek általában egyszerűek, de tartalmasak és ízletesek. Ennek a kötetnek az a célja, hogy újjáélessze a lelkesedést azok iránt az ételek iránt, amelyeken az előző generációk felnőttek (egyben pedig meg is őriz recepteket és trükköket, ami szintén becsülendő vállalás). Régimódi, klasszikus receptek mellett más kultúrák által inspirált receptek is vannak a kötetben, és sós és édes változatokat is találunk.
A kötet az alapoktól indul: eszközök, alapanyagok, majd egy teljes fejezetet szentel a tésztának, amelyben omlós tésztát, leveles tésztát, pitetésztát, faggyús tésztát és égetett tésztát mutat be. Megismertet különféle technikákkal is a tészta nyújtásával, a sütőforma kibélelésével, a vakon sütéssel kapcsolatban. A sós receptek között mindenféle pitét és péksüteményt találunk, az édes receptek között pedig pitéket, gyümölcstortákat, felfújtakat, pudingokat, tortákat, aprósüteményeket. Nagyon tartalmas a kötet, ráadásul egyáltalán nem unalmas akkor sem, ha valaki elejétől a végéig olvassa. A fényképek ismét gyönyörűek, és remek, hogy a nehezebb tésztáknál fázisfotók is vannak, így készítés közben nem csak a fantáziánkra hagyatkozhatunk.
A receptek nagy része számomra borzasztóan időigényesnek tűnik (nincs megadva egyetlen ételnél sem elkészítési idő, de szerintem néha akár fél nap is lehet), hiszen lényegében készíteni kell egy tésztát, aztán egy komplett főételt, aztán egybebűvészkedni a kettőt, és megsütni. Nyilván kicsit sarkítok, de (ahogy a szerző is írja) ezek nem gyorsételek, semmilyen szempontból. Nagy családi összejöveteleket képzeltem hozzájuk olvasás közben, nyugalmat és békét. Ez az egyik, ami miatt nagyon szeretem Paul Hollywood szakácskönyveit: áthatja egyfajta régimódi, békebeli hangulat, amikor nem kell sietni, amikor az emberek ráérnek, beszélgetnek, együtt vannak.
Emellett nagyon szeretem azt a végtelenül nyugodt szemléletet, amivel a receptekhez és az olvasóhoz viszonyul; nem baj, ha valami nem úgy sikerül, nyugalom, semmi pánik. Most én a 210. oldalon található „Gyere máskor is!” gyümölcskenyeret sütöttem meg a receptek közül, és nem állítom, hogy tökéletes lett, de nagyon finom, pár napja készült, és már alig van belőle (a cikkhez készült képen látható). A receptek előtt mindig van egy körülbelül bekezdésnyi szöveg, amelyben a szerző mesél: vagy a saját személyes élményeit, gyerekkori emlékeit az étellel kapcsolatban, vagy kultúrtörténeti érdekességeket. Ezek különösen közel hozzák az olvasóhoz az adott ételt, és én nagyon szívesen olvastam ezeket is – nem csak szakácskönyvként, de könyvként is jó volt olvasni a kötetet.
9/10
A kötetet a Partvonal Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
