„Ba***a meg, most megtanulok sütni!” – ez volt az első gondolatom, amikor kézbe vettem a könyvet. „Ja, hogy kánikula van.” – ez meg a második. A kánikula néha azóta csendesedett kicsit, úgyhogy mégiscsak ki tudtam próbálni recepteket, ha nem is tanultam meg (egyelőre) rendesen sütni. Ez a könyv eszméletlenül szép, ráadásul könnyen érthető és nagyon olvasmányos is, úgyhogy abszolút ajánlom mindenkinek, aki ötleteket szeretne meríteni sütéshez. Egyébként miközben ezt írom, a könyvből sütött banánkenyeret majszolom, és finom.

Paul Hollywoodot talán a Sütimesterből (Bake Off) ismerik a legtöbben, a kötet bevezetőjében pedig leírja, hogyan is lett belőle pék, milyen célokkal indult el a pályán, hol és mit tanult, hogy végül kialakítsa saját receptjeit. A kötet több mint százhúsz receptet tartalmaz: a kenyérsütéstől (alapkenyerektől) indulunk az ízesített kenyereken, kelt leveles tésztákon, briósokon, tortákon stb. keresztül a lepényekig és pitékig. Az első fejezet A kenyérsütés alapjai, amelyben az alapanyagoktól kezdve megismerhetjük a technikákat, az alapvető kenyérsütő eszközöket és a kovászoskenyér-sütés eszközeit.

Bevallom, én nem igazán szeretek és nem is nagyon tudok sütni, néha próbálkozom, de inkább maradok a jól bevált receptjeimnél (amelyek között a legnépszerűbb egy sütés nélküli édesség). Ezt a szakácskönyvet a komfortzónámból való kimozdulás miatt olvastam el (meg mert valami miatt szeretek szakácskönyveket olvasni), és nagyon jól tettem, mert szórakoztató és hasznos volt. Paul Hollywood stílusa nagyon megnyerő; nem beszél magas lóról, többször olvashatjuk, hogy ne aggódjunk, ha valami nem sikerül elsőre, vagy nem úgy sikerül, ahogy szerettük volna, végig nagyon közvetlen és barátságos. A kedvenc részeim a receptek előtt található kis személyes történetek, anekdoták, ezekből abszolút kiérezni, hogy a szerző mennyire szenvedélyesen szereti a munkáját, a lelkesedése pedig az olvasóra is átragad.

A receptek könnyen értelmezhetőek, és nagy-nagy piros pont azért, hogy külön meg van adva az elkészítési és a sütési idő, így az ember nem vaktában áll neki valaminek, hanem ha például dögmeleg van, olyan sütit választ, amit 20 percig kell sütni. Az ételekről készült fényképek valami gyönyörűek. Én egyébként nem vagyok nagy rajongója az ételfotózásnak, de ebben a kötetben volt olyan oldal, amit percekig nézegettem. A legjobb talán az, hogy minden fotón „békebeli” sütési kellékek vannak, olyan eszközök, amelyeken látszik, hogy használatban vannak: régi kések, karcos vágódeszkák, kormos sütőlapok – engem ez nagyon megvett magának, teljesen „nagymamás” (otthonos, békés) lett tőle a kötet hangulata, sokkal könnyebben utat találnak az ember szívéhez ezek a képek, mint ha egy tökéletesen tiszta, steril és modern tányéron látnánk a sütiket.

Az egyetlen bajom a kötettel az volt, hogy rengeteg benne a kenyérrecept, és egy idő után én már kicsit eluntam őket. Persze aki rendeltetésszerűen olvassa a könyvet (tehát kb. átlapozza, és ami érdekli, azt elolvassa, vagy épp amelyik receptet meg akarja sütni, annál kinyitja), annak ez nem fog gondot okozni (sőt), csak az olyanoknak, mint én, akik elejétől a végéig olvassák. Egyébként rengeteg olyan trükköt és jó tanácsot találunk benne, amitől könnyebbé válhat a sütés, ráadásul (és ez egyszerre volt meglepő és szuper) az anyagok közötti kémiai reakciókról is olvashatunk, így még érthetőbb, hogy mit miért (és miért úgy) kell csinálni, hogy sikerüljön az adott étel.

Két receptet készítettem el a könyvből, az első (a felső képen a kötet mellett látható) csokis-meggyes muffin (247. o.) volt. Azért ezt, mert egyrészt meggyszezon van, és tudtam saját meggyből sütni, másrészt pedig könnyen, gyorsan összedobható és megsüthető receptről van szó. Két bajom volt a recepttel, az egyik az, hogy nekem az „egy kevés tej” nem biztos, hogy ugyanazt jelenti, mint Paul Hollywoodnak, a másik pedig, hogy nekem sokkal, de sokkal nagyobb adag tésztám lett, mint 12 muffin. Konkrétan tele lett a muffinsütő, és mellette még egy kisebb tortaformát is teleraktam, pedig szó szerint követtem mindent a receptben. Ami végső soron nem volt baj, mert huhh, ez a süti nagyon finom, és szerintem ez a legfontosabb. Valószínűleg máskor is meg fogom sütni (valószínűleg felezve a mennyiségeket). A másik megsütött receptem a diós banánkenyér volt (233. o., a lenti képen), amiből jótékonyan kihagytam a diót (mert allergiás vagyok rá, és mert még a kislányomnak sincs bevezetve), de így is teljesen jó és finom lett. Megrepedt, de kit érdekel. Szerintem ezt is meg fogom még sütni, lehet, hogy teszek majd valami mást bele a dió helyett.

Összességében szerintem ez egy kifejezetten jó szakácskönyv, én örülök, hogy itt van a polcomon, és ha nem lesz már ennyire meleg, talán meg fogok próbálkozni a kenyérsütéssel is. Valamiféle misztikum lengi körül a kenyérsütést, de Paul Hollywood elhitette velem, hogy bárki képes lehet kenyeret sütni (a L’ecsó „főzni bárki tud” szlogenjéhez hasonlóan), úgyhogy neki köszönhetően talán ráveszem magam, és megpróbálom. És az is biztos, hogy még sok sütireceptjét meg fogom sütni, mert jó párat kinéztem magamnak a kötetből a hűvösebb időkre.

9/10

A kötetet a Partvonal Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.