Lehet, hogy a koronavírus-járvány is közrejátszott benne, de az utóbbi időben kevésbé voltak jellemzőek a mozikban a mainstream, nagy sztárokat felvonultató Hollywood-i vígjátékok. Ezt a „hagyományt” törte meg idén Az elveszett város, amely impozáns szereplőgárdájával (Bullock, Tatum, Radcliffe, Pitt), ígéretes előzetesével és érdekesnek ígérkező történetével hívta fel magára figyelmet. Rendezőknek pedig megkaptuk a nem túl acélos filmográfiával bíró Nee testvéreket, és sajnos kettejük rutintalansága érződik a végeredményen
A film középpontjában Loretta (Sandra Bullock) áll, aki történelmi ihletésű, romantikus kalandregényeivel igazán sikeres írónőnek mondhatja magát. Műveit azt teszi egyedivé, hogy valós geológiai, történelmi, kulturális és földrajzi ismeretek adnak nekik táptalajt. Legújabb könyvében egy felbecsülhetetlen értékű vörös koronáról ír, amelyet a mindenre elszánt milliomos üzletember, Abigail (Daniel Radcliffe) szeretne megkaparintani. Ehhez azonban az írónő segítségére lesz szüksége, akit célja elérése érdekében el is rabol. A bajba jutott nő nyomába pedig az az Alan (Channing Tatum) ered, akiről Loretta történeteinek jóképű főhősét mintázták. A baj csak az, hogy amíg a karakter egy talpraesett, erős, magabiztos fiatalember a regényben, addig a valóságban egy nehézkes felfogású, ügyefogyott vesztes.
Mint írtam, ez a sztori sok potenciált hordoz magában. Gondolok itt akár a metakommunikációra épülő narratívára, az önreflektív poénokra, és az izgalmas kalandregényes hangulatra, ezek azonban csak részben valósulnak meg. Egyben ez is a legnagyobb hibája a filmnek: mindenből akar egy kicsit meríteni, több műfajba is bele akar kóstolni, aminek az eredménye az lesz, hogy ezek a zsánertöredékek egymást oltják ki. Úgy lehetne az élményt a legjobban összefoglalni, hogy vannak kiváló pillanatai a filmnek, de képtelen összeállni egy kompakt, egységes egésszé.
A színészekre egyáltalán nem lehet panasz, Bullock rutinos vígjátékszereplő, Tatum-ról a Jump Street filmek óta tudjuk, hogy remek komikusi vénája van, Radcliffe az elmúlt években erőteljesen próbál kitörni a Harry Potter-skatulyából, Pitt meg egészen konkrétan a legjobb humorforrás a filmben. Nyilván felmerülhet az emberben a kérdés, hogyha ennyi minden összeállt egy ígéretes komédiához, akkor miért lett ennyire sótlan és középszerű a végeredmény? Talán akkor jobb lett volna a helyzet, ha egy biztosabb kezű rendező veszi a kezébe a gyeplőt. Ugyanis hiába a remek színészgárda, a pazar látványvilág, a mitikus, kalandfilmes köntös, a film össze-vissza csapong, sőt, gyengébb pillanataiban a szürke, kétezres évekbeli romkomokat idézi meg, ami azért elkeserítő, mert szemmel láthatóan a lehetőség ott volt Az elveszett városban. Helyenként ugyanis nagyon megtalálja a film a saját hangját, sodró lendülettel, a néző felé kikacsintós poénokkal vagy akár az érdekes karaktereivel. Sajnos azonban vígjátékként nem tud kiegyensúlyozottan vicces lenni, drámának nagyon felszínes, szerelmi történetnek harmatgyenge, akció-kalandfilmként pedig súlytalan.
Végszó: Az elveszett város a megtestesült plázafilm. Színes, szagos, bulváros, de valódi mélységek és emlékezetes momentumok nem igazán akadnak benne. Szó sincs arról, hogy a műfaj megreformálását vártam volna a Nee tesóktól, de ahhoz képest, amilyen lehetett volna ez a mozi, fájóan középszerű.
