Ez a kötet az egyik legjobb példa (szerintem) arra, hogy írónak lenni bizony egy szakma. Igen, vannak ösztönös zsenik, de ahhoz, hogy valaki igazán jó regényt írjon, a tehetség és a fantázia mellett ismernie kell egy csomó szakmai fogást is ahhoz, hogy a történet valóban működjön. Jennifer L. Armentroutnak ez az első high fantasyje, és ahogy a kötet végén írja, kicsit félelmetes volt számára az ismeretlen terep. De aki jó író, az más műfajban is megmarad jó írónak. Ez egy remek regény, tele izgalmas fordulatokkal, pazar karakterépítéssel és karakterdinamikával, a dramaturgiája csodálatos. Az már csak a hab a tortán, hogy eközben egy olyan fantasyvilágba is elkalauzol, amely egyszerre ismerős és rejtélyes, véres és gyönyörű.
Poppy a Szűz, akinek a Felemelkedésétől az egész királyság sorsa függ – legalábbis ezt mondják neki. Elzárva, magányosan él, senkivel nem beszélhet, sehova nem mehet egyedül, két testőre és a társalkodónője jelentik csak a társaságát. Ahogy közeledik a szertartás, Poppy egyre fullasztóbbnak érzi a helyzetét, hiszen neki is vannak álmai, vágyai, ő is szeretne legalább egy kicsit élni. Amikor Hawke, az új testőre belép az életébe, Poppy elkezdi megkérdőjelezni az őt megkötő szabályokat, és egyre nehezebben áll ellen a kísértésnek. Eközben a királyságot veszélyeztető sötét erők támadásba lendülnek, és Poppy élete is veszélybe kerül.
Borzasztó összetett a cselekmény és a világ, amiben a történet játszódik, és ugyan szerintem bátran lehetett volna húzni 150-200 oldalt ebből a féltéglából, valójában értem, hogy miért van szükség ilyen hosszú felvezetésre. A kötet egy hihetetlen erős felütéssel kezdődik, ahonnan kicsit mélyrepülésszerű az elkövetkező pár száz oldal, a világ azonban szépen épül, Poppy karaktere meg még szebben. Néhol keveselltem az E/1-es narrációt, és kicsit szerettem volna Hawke fejében is lenni, de átérzem ennek a szükségességét. Ráadásul ez egy gyönyörűen végigvitt E/1, sehol nem esünk ki belőle, csak azt látjuk és tudjuk, amit Poppy – és ez valami borzasztó nyomasztó. Poppy szinte mindig zárt térben van, négy fal között, szinte végig őrzik, és egy idő után az olvasóra is rátelepszik ez a fullasztó bezártság és magány, amit a lány átél. A hangulatteremtés pazar, és közben ott a mézesmadzag Hawke személyében.
Az utolsó kb. 200 oldal a regény legerősebb része, sorban derülnek ki a titkok (az olvasó azért érzi, hogy a Felemelkedettek körül valami nagyon nem oké, de el tudom fogadni Poppy naivitását, hiszen szinte semmit nem ismer a saját valóságán kívül), Hawke miatt pedig rajta csücsülünk az érzelmi hullámvasúton is, és hirtelen elég sok lesz a vér – de ez is csak jót tesz a kötetnek. A könyv dramaturgiája bitang erős, csak kapkodjuk a fejünket a fordulatok miatt (bár aki nem találja ki igen hamar, hogy ki Hawke valójában, az nem olvasott még ilyen típusú regényt, ez azonban semmit nem von le a Poppyra gyakorolt hatásából), amik nagyon jó érzékkel vannak elhelyezve a cselekmény bizonyos pontjain.
A kötet gondolatiságának számomra legfontosabb eleme Poppy saját kiszolgáltatottságának megélése, és a küzdelme ez ellen. Hátborzongató belegondolni, hogy kivételezett helyzete ellenére mennyien bántalmazták fizikailag és érzelmileg is, és bízom benne, hogy a további kötetekben nem csak fizikailag, hanem lelkileg is képes lesz megélni a szabadságot. A könyv nagy része egyfajta kamaradráma Poppy és Hawke között, és hatalmas megkönnyebbülés, amikor kiszabadulunk a négy fal (és az egész fojtogató elnyomás) közül. A fordítás klassz, szépen gördül a szöveg, nagy köszönet érte Rácz Katának, és persze a Könyvmolyképző Kiadónak, hogy elhozták nekünk ezt a történetet – bízom benne, hogy minél hamarabb kezünkben tarthatjuk a következő kötetet, hiszen Poppy élete valójában még csak most kezdődik.
9/10
A kötetet a Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
