A burgonya istennőjétől a vízibivalyig. A gasztronómia históriája során igencsak gyakran találkozhatunk olyasmivel, amit sohasem gondoltuk volna, hogy köze lehet a témához. A vízibivaly teje a mozarella alapja, a burgonya istennője, Axomamma pedig az inka vallás fontos része volt, márpedig a krumpli bizony az inkáktól származik. És ez még csak két izgalmas információ Kalas Györgyi könyvéből, amely iskolásoknak íródott ugyan, mégis meglepően sok újdonságot tartalmaz még a hozzám hasonló gasztrománok számára is. Ki gondolta volna például, hogy a sült krumplit a belga halászok találták fel, a ketchup pedig eredetileg egy Kínában készített szósz volt, amibe egyáltalán nem tettek paradicsomot. És azt tudtad, hogy a magyar konyha egyik alapfűszere, a pirospaprika valójában Amerikából került Európába? Ha már a hazai gasztronómia szóba került, természetesen nem maradhatott ki a dobostorta, a Jókai-bableves, a gulyásleves, a lángos, a főzelék (ami tényleg nagyon egyedi, máshol nem nagyon készítik), a töltött káposzta és a túrós csusza sem. Azt tudtad, hogy az igazi rántott hús borjúból készül, és Ferenc Józsefnek köszönhetően lett népszerű? A kovászos uborka és a bogrács is echte magyar, ahogyan a paprikás krumpli és a tepertős pogácsa is. De ez a nagyon informatív kis kötet egyáltalán nem korlátozódik a hazai gasztronómiára, a világ minden részére elvisz bennünket a szerző, aki nagyon alaposan utánanézett a történelmi tényeknek, rengeteg érdekesség fért bele ebbe az aprócska könyvbe, kár, hogy ilyen rövid, én még olvastam volna napestig. Gyerekeknek készült, mégsem szájbarágósan került megírásra, kedvesen közvetlen a stílusa és remek illusztrációk tarkítják az oldalakat. Ínycsiklandozó gasztrokaland, amelynek remélem, lesz folytatása.

Amikor a kedvenc szendvicset eszed, biztosan nem gondolsz bele abba, hogy ezt a finom étket egy angol arisztokrata "találta fel", egészen pontosan John Montagu, Sandwich tartomány grófja, aki olyannyira szeretett kártyázni, hogy fel sem akart akart állni a kártyaasztaltól, ezért inasával olyan ételt készíttetett, amelyet játék közben is lehet fogyasztani, és még a keze sem lett piszkos tőle. És még rengeteg érdekesség várja a gasztrotitkokra áhítozó olvasót...

Finoman szólva sem vagyok szusirajongó, de kellőképpen elámultam azon, hogy az egyik szusifajta összetevője egy fugu nevű, rendkívül mérgező hal, amelyet csak külön erre kiképzett fuguszakács készíthet el (két-három évig kell tanulniuk, amíg eljutnak erre a szintre!), és mindig meg kell kóstolniuk a vendég előtt, hogy megmutassák, biztosan nem mérgező. A pattogatott kukorica sem túl nagy kedvencem, de azon jól meglepődtem, hogy már több ezer évvel ezelőtt is szívesen fogyasztották az aztékok, akik nemcsak ették ezt a finomságot, hanem díszként a ruhájukra varrták. Ha már az amerikai konyhánál tartunk, tudtad, hogy a hamburger és a hot dog egyaránt a német kolbászoknak köszönhetően alakult ki? Mindannyiunk kedvencét, a csokoládét se felejtsük ki a sorból, a csokoládét is az indiánok "találták fel", a neve is tőlük származik, a csokoládé alapja ugyanis a xocolat indián szó. Az első csokoládéfőző üzem már 1580-ban megnyílt Spanyolországban, arra is Európában jöttek rá, hogy a kakaót édesíteni is lehet, és akkor mennyei finomság lesz belőle, a svájci tejcsokit pedig senkinek sem kell bemutatni, úgy gondolom.

Olaszország nélkül nincs gasztrokönyv, a kies Itália tájáról nagyon sok finomság származik. Kezdjük mindjárt örök kedvencünkkel, a pizzával, amit már az ókori rómaiak is ettek, ők kövön sütötték. A paradicsomszósz azonban csak Kolumbusz után került Európába és a pizzára. A világ első pizzériája kétszáz éve nyílt meg Nápolyban, Antica néven és még ma is működik! És azt gondoltad volna, hogy mi lángosunk szintén a pizza rokona? Rengeteg finom étel származik még a taljánoktól, amely sajnos nem fér bele ebbe a cikkbe, de azért a fagylalt mellett ne menjünk el. Az első fagyit az ókori kínaiak készítették, hóból, igen, havat kevertek össze gyümölccsel és a tejjel. De igazán népszerű az ókori Rómában lett, a hírnév máig tart, hiszen az olasz gelatonak nincs párja, volt szerencsém megkóstolni, és higgyétek el, össze sem lehet hasonlítani a "sima" fagyival.

Tényleg rengeteg információ fért bele a szűk 88 oldalba, még néhány alapreceptre is maradt hely (palacsinta!), tobzódunk az ízekben, a történelemben, ajánlatos étkezés után kézbe venni ezt a könyvecskét, mert aki ettől nem lesz éhes, az semmitől. A szerző könnyed, de nem felszínes stílusban osztja meg velünk tudását, nem ereszti bő lére a mondanivalóját, szórakoztatva, mégis tartalmasan ír. Egy erősebb szerkesztés azonban ráfért volna szerintem erre a valóban kiváló kötetre, mert eléggé rapszodikusan érkeznek elénk a finom enni- és olvasnivalók, de ennél nagyobb hibát nem tudok felróni neki. Mindenkinek ajánlom, aki egy kicsit is szeretne megmerítkezni Kulináriában, egészen biztosan nem fog csalódni.

9/10

A könyvet a Pagony Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.