A retelling az egyik kedvenc műfajom, a Piroska és a farkas az egyik kedvenc mesém, a (jó) disztópiákért pedig rajongok. Ennek a könyvnek nagyon kellett volna tetszenie nekem, ehelyett csalódott vagyok, és becsapottnak érzem magam. Valószínűleg nem voltam megfelelő hangulatban hozzá, és lehetséges, hogy ez egy sokkal jobb könyv, mint amilyennek én most érzem, úgyhogy mindenképpen érdemes azért esélyt adni neki, ha az ember szereti a kicsit horrorba hajló, disztopikus sémákra épülő retellingeket.

Piros, a piros kapucnis lány egyedül járja az erdőt, oldalán fejszével, hátán hatalmas hátizsákkal. A régi világ a múlté: felütötte fejét a Köhögés, az emberiség kihalóban, a túlélőket karanténtáborokba hurcolják. Piros a nagymamájához próbál eljutni, aki az erdőben él, ám nem ő az egyetlen, aki kerüli a városokat és a katonák által járt utakat. Ráadásul nem a Köhögés jelenti az egyedüli veszélyt: az emberek kivetkőznek önmagukból, önjelölt milíciák alakulnak, és még egy ismeretlen fenyegetés is megjelenik…

Igen nehéz spoilerek nélkül összefoglalni a cselekményt, de a kötet fülszövege szerintem kritikán aluli. Engem borzalmasan félrevitt, és valószínűleg emiatt sem tudom kellő távolságtartással értékelni a kötetet. Egyrészt a karanténtáborokról nem tudunk meg semmit a könyvből (a fülszöveg szerint ezekben „arat a halál, a romlás és a betegség”), másrészt én azt a mondatot, hogy „Éjszaka előjönnek rejtekhelyükről a ragadozók: farkasok, kojotok, kígyók, mindenféle teremtmények.”, úgy értelmeztem, hogy itt lesznek állatok. Nem voltak. (Az emberi farkasok a következő mondatokban szerepelnek.) A borítón szereplő farkast tudom értelmezni az események tükrében, és alapvetően semmi bajom nem lett volna azzal sem, ha a „farkas” csupán metaforikusan jelenik meg a történetben, így viszont vártam, vártam és csalódtam.

A kötet igen rövid, a cselekményvezetés kellően feszes, viszont teljesen máshova helyezi a hangsúlyt, mint a klasszikus mese. Piros útja van a fókuszban, nem a nagymama háza, és számomra a történet vége egyáltalán nem hozott megnyugvást – amellett, hogy nagyon hirtelen és rövid (konkrétan egyetlen oldal), bennem millió kérdés maradt, hiszen egyik fenyegetés sem múlt el. Ha lenne a történetnek folytatása, valamennyire érteném ezt a megoldást, de úgy láttam, standalone regényről van szó. Pedig el lehetne szakadni a mesétől, és továbbírni a disztopikus részt.

A megjelenített világ nagyon klisés, de az, hogy Piros folyamatosan párhuzamba állítja a saját posztapokaliptikus körülményeit a hasonló könyv- és filmbeli világokkal, ad egy kis egyedi ízt a történetnek. Piros nagyon jól felkészült a hosszú gyaloglásra, ami vár rá, és mindig van valami a tarsolyában a korábbi könyv- és filmélményei miatt. (A világvégére való készülést szerintem Lauren kicsit jobban megoldja A magvető példázatában, és Piros valójában nagyon szerencsés, hogy elégnek bizonyul a fejszéje, és senki nem akarja lepuffantani messziről, vagy nem ütközik bele egy csoport fegyveres férfiba, akik meg akarják erőszakolni.) A fókusz végig Piroson marad, az ő karakterfejlődését, emberekkel való kapcsolatait követjük, és Piros szerethető, nekem tetszett a humora és a kicsit lobbanékony természete.

Sok újdonságot a kötet szerintem azoknak nem ad, akik olvastak már ezen kívül disztópiákat, és valójában ha piros kapucnit adnánk bármely más disztópia fiatal női főszereplőjére, szinte ugyanott lennénk, mint ez a könyv. Tudjuk, hogy posztapokaliptikus helyzetben „az ember úgy elaljasul[t], / hogy önként, kéjjel öl[t], nemcsak parancsra” (Radnóti), hogy ilyenkor előjönnek az emberbőrbe bújt farkasok, és hogy a „jók” is sokszor olyan helyzetbe kényszerülnek, amiben farkassá kell válniuk, ha életben akarnak maradni, vagy a szeretteiket biztonságban akarják tudni. Az írói stílus egyébként szerintem jó, úgyhogy ha a kiadó esetleg elhozza magyarul az írónő egy másik retellingjét, el fogom olvasni. De ez most sajnos nem talált utat hozzám.

7/10

A kötetet a Metropolis Media Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.