A Pagony Kiadó Most én olvasok!-sorozatából már volt szerencsém olvasni tavaly – ez egy kortárs magyar „olvasni tanulok”-sorozat, melyben a kiadó szerzői öt-öt könyvet írnak öt különböző nehézségi szinten, a történetek pedig valamennyire kapcsolódnak egymáshoz, de egymástól függetlenül is olvashatók. A bevezető szint a nagybetűs szint, amelyet az 1. szint követ; most ebből a két típusból olvastam meséket. A kiadói ajánlás 5–8 éveseknek szánja ezeket a köteteket, de én bátran ajánlom őket akár felnőtteknek is: Mészöly Ágnes története nagyon kedves és varázslatos, Kiss Judit Ágnes jól ismert kalózaival pedig egyszerűen nem lehet mellényúlni.

A Levendula és a varázsmacska a nagybetűs kiadványok közé tartozik: csupa nyomtatott nagybetűvel van szedve, oldalanként 2–5 sornyi szöveggel, rövid, könnyen olvasható mondatok vannak benne, a történet pedig egyszerű és könnyen követhető. A mese főszereplője Levendula, akit a nagypapája ebéd után elvisz a parkba játszani. A kislány egy cicát talál az egyik bokorban, akiről kiderül, hogy nem csak beszélni tud, hanem varázsolni is – legalábbis majdnem.

A történet nagyon egyszerű, a bonyodalom könnyen megoldódik, Mészöly Ágnes mégis sokat kihoz ebből a kötött formából. Takács Viktória rajzai szépen támogatják a szöveget, a kismacska nagyon aranyos, szép nagyok és sokáig nézegethetők az illusztrációk. Valami plusz nekem mégis hiányzott az olvasáskor, kicsit mintha túl gyorsan lezárult volna a történet, és a macska varázserejét is esetleg jobban ki lehetett volna aknázni. Ennek ellenére szeretném majd elolvasni a következő kötetet, mert a szereplők szerethetőek, a mágia belesimulása a hétköznapi életbe nekem mindig a szívem csücske volt, a macska meg ugyebár macska.

Kiss Judit Ágnes Kincs a roncson című kötete már a második a sorozatból (az elsőről kritika itt), én az elsőt végtelenül imádtam, és szerencsére ebben sem kellett csalódnom. A kalózcsalád a Zsálya hercegnőből (kritika itt) lehet ismerős az olvasónak, az ő történetüket viszi tovább ez a sorozat. A jelen kötet az 1. szintet képviseli: oldalanként 2–6 sornyi szöveget és könnyen kiolvasható szavakat találunk benne, a történet egyszerű és könnyen követhető, és szép nagy betűkkel van szedve.

Ebben a mesében Felderen, a kalózfiú búvárkodás közben egy hajóroncsot talál a tenger fenekén. Pandarával ki akarják deríteni, hogy mi lehet a hajó rakománya, ehhez azonban egy késre és egy víz alatti lámpára is szükségük van. Ráadásul néha fel is kell úszniuk levegőt venni. Vajon miféle kincset találnak?

Ezt a kalózcsaládot én mérhetetlenül szeretem, és valószínűleg azt is élvezettel olvasnám, ahogy alszanak, de ebben a kötetben ráadásul még kaland is vár a kalózgyerekekre. Maga a történet a rövidsége ellenére izgalmas, és ezt nem csak én gondolom így: a férjem is felolvasta a kötetet a kislányunknak, és a vége felé mondta, hogy már ő is kíváncsi, mi lesz a vége. Szimonidesz Hajnalka illusztrációi elképesztőek: olyan víz alatti világot varázsol a lapokra, hogy percekig el lehet nézegetni egy-egy oldalt, és keresgélni rajta az élőlényeket. Gurina Piszkis nekem minden kötettel egyre szimpatikusabb, és a történet lezárása is nagyon szívet melengető. Remélem, hogy minél hamarabb érkezik a 2. szinthez tartozó kötet a sorozatból, mert már alig várom, hogy újra olvashassak a kedvenc kalózcsaládomról.

8/10, 10/10

A köteteket a Pagony Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.