A Szivárgó Sötétség sorozat harmadik kötete számomra 2019 egyik legvártabb könyve volt. Noha én nem vártam rá öt évet – csak körülbelül kettőt – mint mások, de azért nagyon kíváncsi voltam, hogyan folytatódik a történet a két kisregény (a Szürke szobák és a Miogin bázis, amikről ITT írtam) után a történet. De még inkább arra, hogy a szerző hogyan viszi tovább a cselekmény fővonalát – az entitások harcát –, amit a két előző nagyregény (a Scar és a Lucy, ITT és ITT írtam róluk) megalapozott. Leginkább viszont az foglalkoztatott, hogy fel tud-e érni a második kötethez, mert eddig számomra a Lucy volt a sorozat csúcsa. A válasz erre a kérdésre felemás. Igen, de nem teljesen. Maradt bennem némi hiányérzet, amit remélem, a Don orvosolni fog. Viszont az azért elmondható az Artúrról, hogy jól szórakoztam rajta, maximálisan kikapcsolt, és a szereplők közötti interakciók továbbra is zseniálisak.

A történet onnan folytatódik, ahol a kisregények abbamaradtak. A frontvonal lassan odaér a Szürke szobákhoz, ahol Scar börtönben ül. Kiderül, hogy valaki elárulta a harctéren dolgozó ügynököket, így Őfelségének kell egy új csapat. De vajon Scar hűséges még hozzá? Lucy láthatatlan ellenségként hálót sző, amin Chester fennakadhat. Miközben a mentálok elől is rejtőzködik, szívósan nyomoz a legnagyobb titok után, tudni akarja, miért jelentek meg az entitások. Don öntudatra ébred, de olyan különös szemmel látja a létezést, mely mások számára felfoghatatlan. Már képes a transzcendens csatázásait is érzékelni. Artúr úgy dönt, ideje cselekedni. És a csend leple alatt elkezdi megváltoztatni az erőviszonyokat…

Miért volt hiányérzetem?

Ezt a kötetet sokkal jobban éreztem átvezető jellegűnek, mint a kisregényeket, pedig elvileg az utóbbiak születtek azért, hogy enyhítsék a rajongók elvonási tüneteit. Mégis, azok valahogy jobban megállták a helyüket. Az Artúrt viszont áthidaló megoldásnak érzem, hogy a magamfajta rajongók kapjanak is valamit, meg nem is. A karakterek is csak keresik a helyüket a nagy egészben, fejlődnek is, de ugyanakkor néhol visszafelé haladnak. Egyedül talán Chesteren és Donon éreztem, hogy ténylegesen fejlődnek.

 Mi lehet a háttérben?

Azonban az Artúr ezen hiányosságai ellenére is egy jól felépített kötet, látszik rajta, hogy a szerző tudja, merre tart, eltervezte, mit akar, csak éppen még mi nem látjuk tisztán a nagy egészet. Ez nem is baj, mert így maradt, amin még lehet izgulni, amit lehet várni. Remélhetőleg szándékosan vagyunk homályban tartva, hogy majd a vége ismeretében álljon össze az egész. Ez kettős fegyver az író kezében, mert egyrészt nagyon jól sül el, másrészt frusztráló, mert hiába akarom, nem látom át, amitől a cselekmény nem minden mozzanatát érzem megalapozottnak. Valójában azonban érteni vélem, On Sai miért így oldotta meg, mert így nagyot fog szólni a vége. Legalábbis nagyon remélem, hogy így lesz. Szeretném, hogy az Aha-élmény úgy csapjon pofán, hogy évek múltán is emlegessem a sorozatzárást.

Miért volt zseniális?

Egyrészt a gondolatisága miatt. A megfogalmazott gondolatok, hitbeli kérdések, vallási elemek remekbe szabottan fonják körül a karakterek közötti interakciókat, az általuk kiváltott érzelmeket. Sok olyan elképzelés fogalmazódott meg ebben a kötetben, ami fölött egyszerűen érdemes volt megállni és elgondolkozni. Az eddigi részekben is voltak ilyen részek, amik elmerítettek a történetben és sokáig, akár órákig is elelemezgettem/emésztgettem egy-egy mondatot. De nem annyi, mint az Artúrban, ami tele volt ilyen részekkel. A legmarkánsabban  a szeretet kérdésköre volt jelen. Minden szemszögkarakternél előkerült, és a kötet részletesen körüljárja. A helyzetüktől függően mindnyájan másként értelmezik, érzékelik a fogalmat, ahogy másként érzékelik a körülöttük zajló sötétséget is. Mindkettő folyamatosan szivárog a sorok között, és mindkettő körüllengi őket. A regény e mögöttes rétege egy külön elemzést is megérne, mert itt teljesedik ki igazán. Úgy éreztem, itt a lényeg. Jó lenne, ha a lezárásban is szerepet kapna.

Mi viszi el a hátán a kötetet?

Röviden: a karakterek közötti interakciók. A szereplők köré épített jelenetek, szituációk egyszerűen átütő erejűek, a párbeszédek jól megkomponáltak. A mögöttes réteggel, a gondolati háttérrel együtt meg – nincs jobb szavam rá – kirobbannak a lapokról. Olyan intenzívek, hogy nem egynél azon kaptam magam, hogy belekerültem, mintha tényleges szemlélőként ott lennék én is. Ezt főleg a Chester-Scar, Chester-Don és Lucy-Artúr találkozásoknál éreztem. Ebből a szempontból egyedül talán a Scar-Artúr volt egy kicsit gyengébb, mert ebben a részben még jobban kiütközött, hogy hiányzik köztük a kémia. Ki van mondva, hogy őket egymásnak teremtették, de az egész eddigi kötetekből csak a vonzódásuk látszott, az nem, hogy ténylegesen lenne köztük valami pezsgés. A párosukat enyhén szólva erőltetettnek érzem. A Chester-Scar vagy Késes-Scar sokkal természetesebbnek hatott, bár ezek nem szerelmen alapulnak, noha Chesterben nem vagyok biztos, mert számomra ő még mindig egy sötét ló. Bár, ha már megemlítettem, ő az egyik legzseniálisabban összerakott karakter, akit valaha könyvben olvastam. Mert első látásra egyszerűnek tűnik a képlet, egy zseni uralkodó és kész, de a mélyben sok minden más is van. Emiatt annyira rétegelt és összetett, amitől öröm olvasni az ő részeit.

Összességében az Artúr nem felelt meg minden elvárásomnak. Átvezetőnek éreztem a kisregények és a lezáró Don között. Emiatt néhol egy helyben topogott a cselekmény. A karakterek közötti interakciók, a rétegelt gondolati háttér, és  a történések határozott váza viszont mégis pozitív irányba billentette a mérleget .

Ezt a kötetet mindenképp ajánlom azoknak, akik az eddigieket olvasták, mert újra elmerülhetnek ebben a kaotikus, de sokrétű világban. Akik még nem ismerik a sorozatot, azoknak mindenképp érdemes egyszer próbát tenni vele, mert egy összetett, zűrzavaros, de ugyanakkor mégis szerethető világot ismerhetnek meg, kedvelhető szereplőkkel, amit a szerző kiváló cselekményvezetéssel tár az olvasók elé.

8/10

A könyvet a Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.