Tavaly lett Guillaume Musso francia író az egyik nagy felfedezettem. Szerencsére elég termékeny szerző, így a rajongóinak nem kell sokat várniuk az újabb és újabb Musso-történetekre. Tavaly ősszel jelent meg itthon Az éjszaka és a lányka, a 9. regénye, amely megjelenhetett magyarul is.
A fülszöveg rögtön felfedi, hogy a történet alapja két idősík: 1992 decembere és 2017 tavasza. A helyszín mindkét esetben a francia Riviéra, azon belül egy elitgimnázium. Musso nem sokáig takargatja a lapjait, hamar kiderül, hogy 1992-ben gyilkosság történik és a holttestet befalazták az épp épülő tornacsarnok falába. 25 évvel később egy váratlan adományból finanszírozott beruházás miatt pont ezt az épületet fogják lebontani. Az építkezés megkezdése előtt még rendeznek egy utolsó, nagy osztálytalálkozót, amelyen bűnösök és ártatlanok egyaránt megjelennek, és még mindig árnyékot vet rájuk Vinca Rockwell 1992-es eltűnése. Adott a kérdés: fény derül a rejtélyre?
Álljon itt egy kis figyelmeztetés az elején: nyilván a könyv fülszövege kulcsszerepet játszik az ajánlás és reklámozás során, de most kicsit visszaütött, hogy alaposan elolvastam, mielőtt elkezdtem volna, mert többet elárul, mint amennyit ildomos lenne és fokozza a zavart. Ezzel meg kellett küzdenem, és leginkább azért bosszant, mert alapvetően ez egy remek krimi, borzongató thriller hangulattal nyakon öntve, ami csodásan működik a festői Riviérán. Nem Musso találta fel ezt a párosítást – idilli környezetben megbújó mocskos titkok és tettek – de remekül használja a díszletet, szinte érezni a tenger illatát, a misztrál szelet, az elitgimnázium ridegségét és a fojtogató légkört.
A legfontosabb szereplő a történetben Thomas, az ő szemszögéből ismerjük meg a történet túlnyomó részét. New York-ból repül Franciaországba az osztálytalálkozóra, hogy szembe nézzen a múlttal és kiderítse, mi is történt Vincával, akkori szerelmével. Felnőttként sikeres író lett, de tanárszülők gyerekeként nőtt fel és mélabúsan nyugtázza, hogy míg sok osztálytársa megtalálta a számítását – még ha csak a felszínt mutatják is – ő még erre sem képes. Régi legjobb barátja, Maxime sikeres párkapcsolatban él, vállalkozó és képviselőjelölt, 2 örökbe fogadott kislány büszke apukája. Senkinek eszébe sem jutna, hogy annak idején ők ketten gyilkosságot követtek el. Bizony, senki sem az, akinek látszik!
Ne ijedjen meg senki a könyv elején, ha hosszúnak tartja az alapozást, mert utána elindul az igazi történet, és remek atmoszférát teremt, hogy egy ideig Thomas azt sem tudja, mit is kéne keresnie pontosan. Mindeközben egy titokzatos bosszúálló is felbukkan. Musso sokáig csak csepegteti az információmorzsákat, de az igazságot nehéz bárkinek is összerakni, annyira többszereplőssé válik idővel az ügy. Fokozatosan keverednek az idősíkok és a visszaemlékezések, miközben a jelenben is történnek halálesetek. Ezt máskor valószínűleg frusztrálónak érezném, de most csak nagyon-nagyon jó volt olvasni egy bögre tea társaságában. Azt hiszem ez Guillaume Musso titka: csűri-csavarja a szálakat, már szinte túl sokat is egyszerre, de mégis ott egyensúlyoz a zsenialitás határmezsgyéjén, nem veszíti el az olvasóját. Sokáig tart a sötétben, de utána azt is hagyja, hogy az olvasó agytekervényei kiélvezzék a megoldást. Amit egyenesen imádtam, mert igazam is lett egy-két dologban, de meglepetést is tartogatott bőven. A befejezés mindenképp emlékezetes marad.
Bevallom, a könyv végére szinte senki se maradt túl szimpatikus a szereplők közül, de elgondolkodtatott a burkolt üzenet: mennyire engedjük, hogy a múlt történései befolyásoljanak minket, a személyiségünket és a jövőnket? Ha a múltban hibáztunk, akkor nincs más lehetőség, mint hogy várjuk, hogy Damoklész kardja lesújtson? Ha pedig küzdünk, a lelkünk mélyén mégis azt várjuk, hogy elbukjunk, mert az a világ rendje? Musso igyekszik ezekre választ adni.
8/10
A könyvet a Park Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
