Már másodjára futok bele abba, hogy olvasom egy, a képregényszakmában nagy név munkáját, és nem azt kapom, amit vártam. Ahogy Stan Leetől Az Ezüst Utazó: Példabeszéd (amiről ITT írtam), úgy Alan Moore-tól a Halo Jones balladája sem nyűgözött le, mint ahogy azt olvasás előtt képzeltem. Valószínűleg túl nagyok voltak az elvárásaim a történettel szemben, ezért nem vagyok maradéktalanul elégedett. Viszont azért nem olyan rossz a helyzet, mint ahogy az a fenti pár mondat alapján tűnhet, mert szerencsére vannak erényei is a kötetnek, épp csak jelezni szerettem volna rögtön az elején, hogy nem tartom olyan tökéletesnek, mint sokan mások. Mert ugyan értem és megértem, hogy miért lett Halo története klasszikus, de mai szemmel, főleg a vége felé túl sok a már agyon ismételt sci-fi toposz, ami miatt számomra a kötet egyáltalán nem volt újszerű.
A történet a távoli jövőben veszi kezdetét. Halo Jones a Broncson él a Földön, ahol se munka, se szórakozás nincs. Arról ábrándozik, hogy elhagyja az általa ismert világot és bejárja a galaxist, és kallódó másodrendű állampolgárból világcsavargóvá válik. Elindul világot látni, és eljut a csillagok közé. Olyan kalandokban lesz része, amelyekről átlagember még csak nem is álmodhat. Pedig Halo csak egy átlagos lány, aki a kezébe veszi a sorsát. Ha röviden össze akarnám foglalni Halo történetét, azt mondanám, hogy egy sci-fibe ágyazott útkeresés történet, ahol a főszereplő ki akar törni az általa ismert világ keretei közül, és meg akarja találni önmagát, lénye kiteljesedésének lehetőségét. Közben sok mindenkivel találkozik, sok mindent átél, véletlenek és tragédiák szegélyezik útját, és ő maga is megváltozik. Egy átlagos, bizakodó lányból megfáradt nővé válik, aki utolsó kétségbeesésében mindent elkövet, hogy kiszabaduljon.
A fő nőalak mellett a fontosabb szerepeket szintén nők töltik be, sőt, zömében szinte csak nők szerepelnek a kötetben, kivéve két fontosabb férfi szereplőt. Ha másban nem is, ebben egyedit alkotott az Alan Moore-Ian Gibson páros, és megelőzte a korát. Ahogy Moore fogalmaz a bevezetőben: „Valami olyasmit akartam létrehozni, ami ellensúlyozza a tömény macsó mészárlásokat, és felfrissíti az olvasó ízlelőbimbóit két kiadós fogás között.” Ezzel pedig betömött egy fontos lyukat, a nőket tette meg képregénye fontos alakjává. Ehhez pedig egy olyan rajzolót nyert meg Ian Gibson személyében, aki, mint írja „zseniálisan rajzol nőket”. Ebből a párosításból létrejöhetett volna egy tökéletes elegy, mint Way és Bá esetében Az Esernyő Akadémia történetekben (a kritikám az első részről ITT, a másodikról ITT olvasható), de nem így történt. Abban igaza volt Moore-nak, hogy Gibson zseniálisan rajzol, mert a képi világra nincs jobb szó, egyszerűen zseniális, de ehhez mérten a történetet nem érzem elég erősnek.
Magával a történeti ívvel nincs baj, benne van minden, amit Moore el szeretne mondani, a többit az olvasó fantáziájára bízza. Kerek egésznek éreztem, bár némi hiányérzettel vágyakoztam egy zárókötet után. De ez az érzés elhalványodott, mert úgy éreztem, Halo történetének folytatását mindenkinek saját magának kell továbbgondolnia, és minél többet gondolkoztam a történeten a cikk megírása előtt, annál jobban erősödött ez az érzés, így már nem is kívántam annyira a folytatást. Viszont nagy probléma volt, hogy a határozottan meglévő fő ív ellenére a kiadványban összesített három kötet mégsem volt egységes. Az első kettőben megismerünk egy teljesen új világot, először csak kisebb léptékben, a Broncsot, ahol Halo él. Az újfajta nyelvet, amivé a mai angol nyelv fejlődött, a közösség viszonyait, életét, ahol még egy egyszerű vásárlás is veszélyes, és ahonnan a főszereplő szabadulni akar. A második részben Halo világa kitágul, mert kijut az űrbe, ami egy teljesen új perspektívát nyit meg előtte. Itt új ismeretségeket szerez, és új kalandokba keveredik. Ez a két rész annyira intenzív, hogy amikor elérünk a harmadikhoz, Haloval együtt én is hirtelen megzuhantam az éles váltástól. Az addig bizakodó lány egy teljesen megcsömörlött nővé válik, és ezzel együtt az addig intenzív, gazdag színvilág is komorrá válik, és a lépték összetöpörödik a lélek belső szintjére. Ez önmagában nem lett volna probléma, mert bármit ki lehetett volna hozni belőle, de helyette Halót visszarángatják a világba, ami közben csatamezővé változott. Innentől kezdődnek a cikk bevezetőjében felvázolt problémák, és megjelennek az agyonhasznált sci-fi toposzok. Háború idegen civilizációk ellen, az emberiség értékrendjének, életmódjának rájuk erőszakolása, értelmetlen háborúskodás reménytelen körülmények között, gyerekkatonák. Számomra a vietnami háború köszönt vissza ezekből a részekből idegenek elleni harcba öntve. Emellett a végkonklúzió sem nyerte el a tetszésemet, mert ez alapján csak akkor valósíthatjuk meg önmagunkat, ha rosszá válunk, amit egy kissé fals üzenetnek érzek.
Összességében a Halo Jones balladája egy sci-fi köntösbe öltöztetett útkeresés történet. Egy lány boldogulásának és a körülmények általi átformálódásának a története. A történetvezetéssel akadtak problémáim, ezáltal a történetet némiképp gyengébbnek éreztem, mint a rajzolást. Gibson képei zseniálisak a maguk nemében, kár, hogy Moore nem teljesen ért fel hozzá.
Ajánlom azoknak, akik kedvelik Alan Moore munkásságát, ők nem fognak csalódni benne. Ismerkedésnek nem ezt ajánlanám tőle először, mert sokaknak tömény lehet elsőre.
7/10
A képregényt a Fumax Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
