Előrebocsátom, hogy a Stranger Things az egyik legkedvencebb sorozatom, imádom a hangulatát, az univerzumát, a karaktereit, mindent (az első évadról itt írtunk). Úgyhogy arról fogalmam sincs, milyen lehet „sima” regényként olvasni Gwenda Bond könyvét, a sorozat rajongójaként viszont egészen kellemes élmény volt ez az előzménytörténet. A szereplők szerethetőek, az írónő kifejezetten jó mesélőkével van megáldva, a cselekmény izgalmas, és Terry gyönyörűen van felépítve, egészen megrázó olvasni a történetét úgy, hogy a sorozatból már tudjuk, mi lesz a sorsa.

A történet 1969 júliusában indul Indianában, amikor Terry Ives, a fiatal egyetemista lány a szobatársa révén egy titkos kormányzati kutatás önkéntese lesz. A pszichológiai kísérletek különböző drogok, elektrosokk és egyéb, az elmére ható gépek és szerek segítségével zajlanak a hawkinsi laboratóriumban, Dr. Martin Brenner felügyelete alatt. Terry és a kísérletben megismert barátai megpróbálnak a végére járni, hogy valójában mi is folyik a laborban, közben pedig egészen meglepő felfedezéseket tesznek. A helyzet tarthatatlanná válik, és Terry elhatározza, hogy megpróbálja megmenteni barátnőjét, Alice-t, és a különleges képességekkel bíró, 8-as számot viselő kislányt, Kalit.

Lélegezz, napraforgó, szivárvány, három jobbra, négy balra, 450. Terry története az egyik legszívszorítóbb eleme a Stranger Things világának; a második évadban derül ki, mi is történt vele, hogyan került abba a katatón állapotba, amelyben valószínűleg végleg bennragadt. Gwenda Bond regényében még okos, talpraesett, ambiciózus fiatal lány, aki szerelmes a párjába, Andrew-ba, elhivatott, hogy valami nagy dolog részese legyen, és bármire képes a barátaiért. Az igazságérzete és a segíteni akarása bámulatos, nagyon jó főszereplő. A többiek társadalmi helyzetüket, bőrszínüket, beállítottságukat tekintve változatosak, a szerelő Alice volt a kedvencem, de igen, ahogy a sorozatban, itt is mindenki elég egysíkú, a rosszak nagyon rosszak (Brenner szinte Darth Vader-i), a jók nagyon jók, és ez azért kicsit elvesz az olvasásélményből.

A könyv mindemellett klasszul visszaadja a Stephen King-regények hangulatát, nagyon gyorsan olvasható, a borító gyönyörű. A fordítás néhol döcög, és tudom, hogy sokaknak nem tetszik a cím sem – a könyvből kiderül, hogy rájátszás (is) Elvis Presley Suspicious minds című dalára, esetleg meg lehetett volna hagyni ebben a formában a borítón, és alá tenni a magyar változatot.

Borzongató, amikor Alice először megy Odalentre (Tótágas, Fejjel lefelé stb.), és megpillant egy szörnyet: „Amíg odabent maradnak, minden rendben lesz. Vagy nem?” – aki ismeri a sorozatot, tudja, hogy a szörnyek már nem sokáig maradnak a helyükön. Hasonlóan nagy élmény, amikor Alice először pillantja meg Elevent (Tizenegy, Tizi, El, Jane stb.): „Előtte egy deszkavékony kislány, haját rövidre nyírták, mint egy fiúnak, és olyan hálóing van rajta, mint Alice-en, a fején fémes sisak, amiből drótok futnak ki. (…) számokat látott az alkarján. 011.”

A regény ugyanazokat az etikai és morális kérdéseket teszi fel, amelyek a sorozatban is az egyik fő csapásirányt képviselik: mit tehet meg a tudomány, szentesíti-e a cél az eszközt, meddig mehet el valaki egy másik ember manipulálásával, és mi történik, ha az embereket nem emberként, hanem tárgyként kezdik kezelni. Szívszorító, ami Alice-szel történik az elektrosokkolások alatt, arról nem is beszélve, amikor Brenner kísérleti alannyá változtatja Terry magzatát. (Kicsit azért fura, hogy hét hónapig nem tűnik fel Terrynek, hogy terhes – a könyv nagyjából megmagyarázza, de kicsit szkeptikus vagyok.) Tartottam tőle, hogy a még-egy-bőrt-lehúzni esete fog itt is fennforogni, ehhez képest kellemes csalódás volt a regény. Megmutatja, hogy hogyan kezdődött – és hogy szörnyek nem csak Odalent vannak.

8/10

A kötetet a Cartaphilus Könyvkiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.