Vérbeli kalandregény, a legjobb fajtából. Izgalmas, pörgős, feszes, tele van feszültséggel, folyamatosan történik valami, a szereplők szerethetőek, könnyen lehet velük azonosulni. Charlie Higson 7 (és fél) kötetes YA-disztópiájának első része pont olyan, amilyennek egy jó ifjúsági regényt képzelünk, ráadásul kellőképpen bizarr, gusztustalan és gyomorforgató (mert az kell), hogy nagyon lehessen szeretni, és ne nagyon lehessen letenni.

Londonban járunk, ahol egy ismeretlen vírus megfertőzött minden felnőttet (14 éven felülit), akik vagy meghaltak, vagy bomlásnak indult, rothadó testű, elborult agyú lényekké változtak, akik gyerekekre vadásznak. A gyerekek különböző épületekben barikádozták el magukat szerte Londonban, és csak élelemért járnak ki az utcára. A Waitrose szupermarketben is él egy csapat, akiket Arran vezet; a tartalékaik fogyóban, egyre messzebbre kell merészkedniük, ha ennivalót akarnak szerezni, miközben folyamatosan harcolniuk kell az életben maradásért. Ekkor bukkan fel Jester, aki azt állítja, a Buckingham-palotában biztonságos menedék várja őket, bőséges élelemforrással. A csapat elindul, hogy átverekedje magát Londonon, és reménykedik benne, hogy most az egyszer nem igazolódik, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen…

A regény baromira fordulatos, és pattanásig feszíti az idegeket; az ember végig tűkön ül, miközben olvassa, fogalmunk nincs, mi fog a következő pillanatban történni. Folyamatosan résen kell lenni, pont mint a könyv által felrajzolt világban, ahol a gyerekekre bármikor bárhonnan leselkedhet veszély. Elgondolkodtató, hogy vajon tényleg bármihez hozzá lehet-e szokni; a gyerekek folytonos félelemben élnek, így már egészen másképpen érzékelik a külvilágot, máshogy súlyozódnak a történések. Az is érdekes, mennyire kitolható az ember ingerküszöbe; egy idő után például a halál is elkezd súlytalanná válni.

A karakterépítés remek; a gyerekcsapat tagjai egy kicsit sablonosak, felszínesek, de a tetteik és a beszélgetéseik alapján ismerjük meg őket. A főbb szereplők (Arran, Maxie, Ollie, Blue, David stb.) érdekesek és motiváltak, a három szálon futó cselekményhez három kifejezetten erős személyiség kapcsolódik. Maxie ráadásul nagyon jó példakép is bármilyen korú lányok számára: gondoskodó, erős, okos, gerinces, kiáll az értékrendje és a barátai mellett. A szerző egyébként simán kicsinálja a jól felépített karaktereit (is), úgyhogy egy jó tanács: senkit ne szeressünk meg, mert valószínűleg meg fog halni. Vagy nem. Bármi megtörténhet. „– Én mindenben hiszek, vakarcs – mondta a Kölyök.”

A történések során végig érezzük, hogy senkiben nem szabad bízni, és valahol ez a legnehezebb: amikor elveszett vagy, vágysz a szeretetre, megértésre, vagy akár csak egy jó szóra, akkor is észnél kell lenni, és a hátsó szándék jelét kutatni, mert a világ kifordult önmagából, a régi társadalmi szabályok és normák nem érvényesek. „Az óvatosság eddig életben tartotta. Semmi oka nem volt arra, hogy felhagyjon vele.”

A felnőttek gyakorlatilag egyébként nem zombik, nem élőhalottak, mert meg lehet őket ölni, nem támadnak fel újra. Érdekes, hogy mi történik, amikor összeomlik az ismert világ és gyerekek kezébe kerül az irányítás, de ebből egyelőre csak ízelítőt kapunk, valószínűleg a további kötetekben fog ez kicsúcsosodni, ahogy Maxie is kérdezi: „Milyen jövő vár ránk? Mintha visszamentünk volna a középkorba. Senki sem tudja, mi történik odakint. Csak ezt ismerem. Londonnak ezt a kicsi részét.”

A regény vége egészen katartikus, ismét megbizonyosodhatunk róla, hogy a remény a legnagyobb erő ezen a világon. Egy sorozat első kötetének ez a könyv nagyon klassz, én várom a folytatást – egyrészt, hogy kiderüljön, mi történik a szereplőkkel, másrészt hogy jobban megismerjük ezt a világot, mert eddig csak kis szeletét láttuk, pedig tele van lehetőségekkel. Ahogy a gyerekek újra felfedezik a dolgokat maguk körül, úgy vágunk bele mi is a kalandba. És persze „minden rendben lesz”.

9/10

A kötetet az Athenaeum Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.