Nick Hornby-val csak az elmúlt 1-2 évben ismerkedtem meg, mint író. Forgatókönyvíróként már jól ismerem a munkásságát, mégsem gondoltam úgy, hogy engem érdeklő regényeket írhat, aztán egy podcast végül meggyőzött, hogy talán mégis. A Meztelen Juliet a harmadik könyvem tőle.

Annie Amerikában utazgat élettársával, Duncannel, ami így elsőre nagyon jól hangzik, azonban ez csak a felszín. Duncan ugyanis hatalmas rajongója egy Tucker Crowe nevű rockzenésznek, aki azonban 1986 óta, 20 éve nem adott ki új lemezt és teljesen eltűnt a nyilvánosság elől. Duncan nem is szimplán rajongóként, hanem Tucker-szakértőként definiálja magát, ami egyben azt is jelenti, hogy nem egyszerű turistacélpontokat látogatnak meg az USA-ban, hanem mondjuk egy kis minneapolisi klub vécéjét, meg Tucker exének a házát. Miután hazaérkeznek az álmos angol kisvárosba, ahol laknak, Annie végképp rájön arra, hogy nagyon boldogtalan és hogy mennyire elpazaroltnak érzi azt a 15 évet, amit Duncan-nel töltött. Úgy érzi kifutott abból az időből is, hogy gyereket szüljön – nem beszélve arról, hogy Duncan-ben sem buzog a családalapítási vágy. Aztán megjelenik Tucker Crowe legendás albumának, a Julietnek az első, hangszerelés nélküli változata, a Meztelen Juliet, ami hirtelen alkalmat ad Annie-nek arra, hogy a frusztrációját és csalódottságát levezesse ott, ahol Duncan-nek a legjobban fáj. Ír egy negatív kritikát a lemezről, ami nemcsak az ő és Duncan életét forgatja fel, hanem még Tucker Crowe-ét is.

A fenti sorokból rögtön kitűnhet, hogy elég nehéz ebben a könyvben boldog, elégedett embert találni. Eleinte tartottam a depressziós hangulattól és a vontatottságtól, de szerencsére Hornby továbbra is zseniális. Mindig hétköznapi témákat és figurákat választ ki, itt-ott csavar rajta egyet és olyan remekül ír, hogy mindig sajnáltam, ha meg kellett szakítanom az olvasást. Ebben a regényben az élet közepi krízis van a középpontban, ami nem egy könnyen megfogható téma, de Hornby rögtön három ember sorsán keresztül elmélkedik a témáról. Mit tettem eddig életemben? Elértem-e valamit? Volt-e eddig bárminek értelme? Nyomot hagytam a világban? Mi lesz ezután? És még folytathatnám a sort. Ezek sosem könnyű kérdések, és a főszereplők ráadásul még depresszióval, küszöbön álló válással is küzdenek, szóval eleinte tényleg féltem, hogy lesz ebből egy remek regény.

Annie, Duncan és Tucker Crowe bár másképp élnek, máshol tartanak az életükben, mégis ugyanúgy felteszik maguknak a fenti kérdéseket. Többféleképpen keresik a válaszokat és a könyv legizgalmasabb része, ahogy a jellemük, életük formálódik. Érdekes volt, ahogy ezzel együtt olvasóként az én hozzáállásom is hogyan változott a szereplőkhöz. Ritkán lehet találkozni ezzel, hiszen általában elkezdünk egy könyvet, megismerjük a főszereplőket és vagy szeretjük, vagy utáljuk őket, de általában kitartunk az első benyomásaink mellett, kötődni kezdünk. Mindegy, hogy egy romantikus regény szerelmeseinek szurkolsz, vagy épp Robert Langdonnak, hogy élve megússza az aktuális kalandját. Nehéz a szereplőhöz való viszonyulást megváltoztatni. (Persze az elrontott írás miatti változások nem ide sorolandók.) De hogy mire gondolok ezzel konkrétan?

Nos, igazi érzelmi hullámvasútként éltem meg ezt a könyvet. Annie szemszögét ismerhetjük meg a legjobban, akivel rögtön szimpatizálni kezdtem, aztán még azt is elfogadtam, hogy minden búja-baja miatt Duncan-t tette meg bűnbakká. Mikor meghallgatja, majd később megírja a Meztelen Julietet lehúzó véleményét, maga is megdöbben azon, hogy mennyi indulat forrong benne. Levelezése Tucker-rel nagy kedvencem volt a könyvben, jó gondolatokat fogalmaznak meg, és már sejteni kezdtem, mi lesz a vége, hogy aztán Hornby adjon még egy gyomrost a végén. Olvastam már több olyan levélregényt, amiben egy idegen férfi és nő levelezik egymással, Annie és Tucker a jobbak közé tartoznak, még úgy is, hogy Annie-t megutáltam a végére.

Annie-vel szemben Duncan-t már nehezebb megkedvelni. Pont az a fajta kínos kolléga benyomását kelti, aki épp azzal lesz kínos, hogy ez ellen küzd. Ő az, aki inkább nem szólít meg valakit, nehogy az illető aztán ráragadjon. Megszállottsága Tucker Crowe iránt Annie szemén át nézve őrültség, viszont a könyv egyik legjobb része, érdekes tükröt mutat így a mai emberek elé Nick Hornby. Aki már kicsit is rajongott valamiért, legyen az egy énekes, egy film, egy játék, vagy egy könyv, az tudja, hogy ez mennyire mindent letaglózó érzés. És hogy milyen fantasztikus dolog olyannal találkozni, aki osztozkodik velünk ebben a rajongásban. A könyv elején Annie meg is említi, hogy mennyivel egyszerűbb volt minden, amikor Duncan pár havonta találkozott valakivel az érdeklődése miatt. Számára mindent megsemmisítő csapás volt, hogy Duncan beindította a Tucker Crowe-al foglalkozó honlapját, a férfi számára viszont akkor nyílt ki igazán a világ. A honlapról kommentek szerepelnek a könyvben és imádtam az összeset, igazán viccesek. Igazán megkedveltem Duncan figuráját a végére, nagyon emberi hibákat követett el, és  aki egyébként Hornby talán leghíresebb könyvéből, a Pop, csajok, satöbbiből is jöhetett volna. Valamiért rajongani jó! 

Miközben Annie és Duncan a kapcsolatuk romjaiból próbálnak kievickélni, az óceán túlpartján Tucker Crowe is tengeti a napjait. Cseppet sem hasonlít arra a féktelen rocksztárra, aminek Duncan és rajongó társai képzelik. Munkanélküli, a házassága felbomlóban, és hirtelen rádöbben, mennyire nem tud felmutatni semmit az elmúlt évtizedekből. Napjait a fia nevelésével tölti, aki viszont retteg attól, hogy az apja egyszer csak fogja magát és meghal. Eközben első gyermeke, akinek az életében nem vett részt, már felnőtt és családalapítás elé néz. Ez persze Tuckerre is hatással van, és talán ezért ír Annie-nek, az egyetlen embernek, aki negatívan nyilatkozott a Meztelen Julietről. 

Ahogy haladtam előre a könyvben, ráébredtem, hogy mennyire magával ragadott a hangulata, ami a komor téma ellenére is inkább feelgood, tele jó szövegekkel. Szerettem olvasni, nem akartam, hogy a végére érjek és el se tudtam képzelni, hogy mi lesz a befejezés. A végére el tudtam volna képzelni szebbet, jobban kibontottat, de mégsem vagyok csalódott, mert ennél hatásosabbat nem igen lehetne találni. Jót vigyorogtam rajta. Nem véletlen, hogy a 2018-as kedvenc olvasmányaim közé is bekerült ez a könyv.

U.i.: Mint a legtöbb Nick Hornby könyvet ezt is elérte 2018-ra a megfilmesítés szele - ennek rögtön lett annyi pozitív hozadéka, hogy a Helikon Kiadó filmes borítóval újra kiadta a könyvet, az első magyar kiadás borítójával ugyanis képtelen vagyok kibékülni. 

8/10

A könyvet a Helikon Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.