Éppen A dán lány kapcsán írtam le, hogy a film (de egyben a hozzá hasonló tipikus Oscar-mozik) nagy rákfenéje, hogy történelmi távlatban viszonylag nehéz reflektálniuk aktuális problémákra. Erre pedig érkezett a Brooklyn, hogy teljesen rám cáfoljon: ugyan az 1950-es évek New Yorkjában játszódik, de annyira általános érvényű gondolatokat és érzelmeket képes megragadni a bevándorlás és honvágy tekintetében, hogy valószínűleg jó pár honfitársunkat szíven üti majd. Akár itthon, akár Londonban nézik.

Colm Tóibín regénye egy Eilis Lacey (Saoirse Ronan) nevű ír lány történetét dolgozza fel, aki az 50-es évek elején munkát keresve Írországból New Yorkba emigrál. Eleinte borzasztóan megviseli a váltás: édesanyja és nővére fájóan hiányzik, az új kultúra, a folyton lenéző és pletykálkodó lakótársak és a monoton munka pedig alaposan próbára teszik a kitartását. De amikor megismerkedik egy olasz származású fiatalemberrel (Emory Cohen), valamint belekezd egy esti tanrendű könyvelő-képzésbe, úgy tűnik, új életében is helyére kerülhet minden.

És ezek pontosan olyan motívumok, amelyek ismerősek lehetnek bárki számára, aki maga is meg kellett, hogy küzdjön ezzel a szituációval, vagy vannak olyan rokonai és barátai, akik bejárták ezt az utat. Nick Hornby szkriptje és Jonathan Crowley rendezése nagyon határozottan ügyel is arra, hogy a lehető legkevesebb olyan részlet kerüljön a végső műbe, amely megváltoztatná ennek a küzdelemnek a kontextusát. Habár maga a helyszín adja a címet is, az 50-es évek Brooklynja látványos nagytotálok, hangulatteremtő képsorok nélkül, leginkább belső terekből és a benne lakókból rajzolódik ki, és amikor ez utóbbiakra kerül a sor, a film igyekszik minél érzékletesebb lenni.

A mű savát-borsát főként ezek a figurák adják, kezdve a főleg a humorért felelő mellékszereplőktől egészen a történet fő alakját jelentő Eilisig, akiben tökéletesen jelenik az összes olyan dilemma és szenvedés, amely ezzel a helyzettel jár. És bár ennek hála Saoirse Ronan alakítása is kiváló, a leglenyűgözőbbé Emory Cohen válik, aki viszonylag kevés játékidő révén is képes átadni karaktere egyszerre rámenős és bizonytalan jellemét.

Ez már csak azért is fontos, mert a Brooklyn lényege azok az érzelmek, élmények, amelyet hősei megélnek, és legyenek akármennyire is egy letűnt világ képviselői, ennek az alkotásnak az egyik legnagyobb tanulsága, hogy a honvágy 60 év alatt sem lett könnyebben leküzdhető, az újrakezdés sem lett egyszerűbb, és ezt hihetetlenül őszintén, empatikusan és pontosan tolmácsolja nekünk az alkotógárda. (És itt muszáj felemlegetnem Crowley 9 éve készült művét, a Boy A-t, amely hasonló erényekkel bír.) Ugyanakkor éppen ezért bánt, hogy a fináléhoz közeledve a film egy olyan szálat kezd el felépíteni, amely inkább a dramaturgiai szempontokat helyezi az emocionális hitelesség elé. Dicsérendő, hogy a forgatókönyv (és persze az eredeti regény) megpróbálja egy konfliktussal hangsúlyozni üzenetét, de Nick Hornby mintha itt már nem egészen tudta volna úgy alakítani a szkriptet, hogy az a megfelelő hatást váltsa ki belőlünk.

A Brooklyn viszont ezzel együtt is az idei díjszezon legjobb darabjai között követel helyet magának, és egy olyan országban, ahol a korabeli Írországhoz hasonló méreteket kezd ölteni a kivándorlás, egy különösen is fontos és erős darab tud lenni. De ezt félretéve is egy remek drámáról van szó szerintem, amelyet hiba lenne kihagyni, és amelyre nem csak az Oscar-jelölései miatt érdemes odafigyelni.

8,5/10

A Brooklyn teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán