A (film)művészetben az egyik legjobb dolog a sokszínűség: különböző emberek találkoznak különböző elképzelésekkel és abból valami egészen új dolog születik. Bár vannak, akik előtt több és vannak, akik előtt pedig kevesebb nyitott ajtó áll, szerencsére úgy tűnik, manapság egyre többeknek adatik meg, hogy saját víziójukat a nagyközönség elé tárják. És ha ez valóban így van, akkor miért korlátolnánk magunkat azzal, hogy csak azt vegyük észre, ami közvetlenül a szemünk előtt van? A spektrumot szélesítve sokkal több értékes kincsre lelhetünk, mint azt előzetesen gondolnánk, így hát nézzük, mit adott nekünk idén a nagy világ mozis felhozatala - 2018 legjobb filmjei mind a 6 lakott kontinensről:

Afrika: Marseilles, Dél-Afrika / Five Fingers for Marseilles (ország: Dél-Afrika)

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sok afrikai filmmel volt dolgom az idén, sajnos... viszont a kevés elérhető darab közül mindenképpen kiemelkedik egy, méghozzá a Marseilles, Dél-Afrika, Michael Mathhews rendező első egész estés alkotása. Ahogy arra a cím is utal, az ország keleti partvidékén járunk, ahol 5 lelkes fiatal barát (az "5 Ujjak") próbálja megvédeni a helyiséget a korrupt rendőröktől és az egyéb fenyegetésektől. Azonban amikor a lánglelkű Tau szerelmét megpróbálják elrabolni, a fiú közbelép, csakhogy ezzel nemhogy javítana nem tud a helyzeten, valóságos tragédiát idéz elő. Az események következtében Tau el is menekül az országból, hogy aztán 20 évvel később visszatérjen, valahogy szembenézzen a múltjával és egy életre tisztára mossa Marseilles városát.

Rövidke karrierje ellenére Matthews nagyon magabiztosan nyúl az anyaghoz és a különbféle thriller, valamint western toposzokhoz, míg látványdizájnban túlzás nélkül egy világszínvonulú produkcióról beszélünk, tele-tele olyan képekkel és beállításokkal, melyekkel azonnal szerelembe esünk. Nagy kár viszont azért, hogy a kezdetben érdekesen szőtt szálak végül kevésbé futnak össze és a nagy finálé sem tudja beváltani a hozzá fűzött reményeket, de élmény szinten így is tisztesen helyt áll a mozi.

Ausztrália és Óceánia: Ladies In Black (ország: Ausztrália)

Noha idén Ausztrália több olyan filmet is adott a világnak, amelyekkel többé-kevésbé mind a közönség, mind pedig a kritikusok elégedettek voltak (pl: Veszett vidék / Sweet Country, Upgrade, stb...), ezeknek az árnyékában egy csupaszív alkotás is megbújt. Ez a Ladies In Black, ami dióhéjban 4 teljesen különböző ausztrál nő mindennapi életéről szól karácsony idején. Biztos, hogy van ennél a filmnél szebb, mélyebb vagy mozgalmasabb is, de Bruce Beresford mozija mindenképpen egy nagyon kellemes színfolt a palettán, hiszen olyan témákat jelenít meg a vásznon, mint a nehéz megélhetés, a társadalmi egyenlőtlenségek, generációs szakadékok vagy éppenséggel a migráció (annyi különbséggel, hogy az 50-es évek Ausztráliájában a közép-európai népek számítanak idegennek, így természetesen a magyarok is - mi több, számos magyarul megszólaló szereplővel is találkozhatunk.) A nehéz témái ellenére azonban egy meglepően pozitív, feelgood hangulatú darabról beszélünk, köszönhetően annak, hogy a készítők nem a nehézségekre és a problémákra koncentrálnak, hanem a mindennapok vidám oldalára.

Persze így lehet azzal is jogosan vádolni a Ladies in Blacket, hogy felszínes és az idill mögé bújva nem foglalkozik a vélhetően sokkal nehezebb, árnyaltabb valósággal - szinte egy konfliktust sem látunk megelevenedni a képsorok között, és minden feszültségforrás egy jókora adag cukiság-bombával van befoltozva, mi pedig csak bámulunk, mert megszoktuk, hogy egyszerűen a filmek nem így készülnek. Magam sem teljesen tudom szavakba önteni, hogy miért, de sosem válnak unalmassá a látottak. A megoldást talán az olyan szuper, imádnivaló színésznőkben kell keresni, mint Angourie Rice (The Nice Guys) vagy Rachael Taylor.

Dél-Amerika: Az átkelés madarai / The Birds of Passage (ország: Kolumbia)

Amennyire egy méltatlanul keveset hivatkozott darab, olyannyira megbabonázó ugyanakkor Ciro Guerra 2015-ös remekműve, A kígyó ölelése. 3 évvel később a 38 éves kolumbiai rendező visszatért, hogy ezúttal a '70-es évekbe repítsen vissza minket, amikor is a második legnépesebb dél-amerikai ország elindult a morális lejtőn. Merthogy mi ugrik be a leggyakrabban Kolumbiáról? Naná, hogy Pablo Escobar, a '80-as évek hírhedt drogbárója, aki "pályafutása" csúcsán nem kevesebb, mint évi 22 milliárd dolláros vagyonra tett szert és közreműködésével a kokain-kereskedelem először világszintű méreteket öltött. Csakhogy Az átkelés madarai egy olyan kort mutat be, ami időben megelőzi Escobart, de már alapfelvetésében tisztázza, hogy nem a medellíni kartell vezére volt az első, aki tiltott anyagokra húzott fel egy igencsak jövedelmező üzletet.

Rapayet, a mozi központi figurája, illetve antihőse egy vidéki kis rezervátum fejévé kíván válni, de ehhez el kell nyernie a család lányának kezét, ehhez pedig valamiféle vagyonra van szüksége, így hát kapva kap az alkalmon, és távoli rokonai segítségével marijuánát kezd el exportálni az Egyesült Államokba. A mély tradíciókkal rendelkező, nomád térség érintettjeit természetesen az idő előrehaladtával egyre jobban felzaklatják ez események, de az egyre javuló életkörülmények csak ideig-óráig tudnak szembeszállni a rendkívül erős, tisztességre épülő értékrenddel. A film fő konfliktusa így az lesz, hogy a drog-játszma szereplői miképp tudják megőrizni a kultúrájukat, miközben teljes életvitelük a feje tetejére állt. És noha a cselekmény karakterívei összességében nem feltétlenül mutatnak túl egy-egy gengsztermozi húzásain, az egyedülálló helyszín és a kulturális jellegzetességek miatt hihetetlenül izgalmassá válnak a látottak, míg azt is tökéletesen reprezentálja, hogy az erőszak milyen gyorsan tud a földdel egyenlővé tenni minket.

Ázsia: An Elephant Sitting Still (ország: Kína)

Ha a Ladies in Blacket úgy jellemeztem, mint egy olyan filmet, ami a konfliktus-helyzeteket kerülvén mindig valami kellemes meglepetést húz elő a kalapból, akkor a kedvenc idei ázsiai mozimról pedig azt kell megállapítanom, hogy ennek a szöges ellentétét csinálja. Hiába a közel 4 órás játékidő, Hu Bo alkotásában keresve sem találunk egy olyan pillanatot sem, ami legalább az örömteliség egy apró csíráját mutatná. A szűkszavú, meglehetősen morózus dráma középpontjában 4 különböző karakter áll: egy középiskolás fiú; egy középiskolás lány; egy 30-as éveiben járó, kisstílű gengszter; egy idős férfi, akit gyerekei már legszívesebben az öregek otthonába küldenének. Első felütésre nem sok közös van bennük, és nem is igazán van sok közük egymáshoz. Leszámítva azt, hogy szürke mindennapjaikhoz mindannyian ugyanannyira kevés lelkesedéssel állnak neki, mert hiába nem tudunk ezekről a figurákról semmit, azt az első perctől kezdve érezzük, hogy egyiküket sem tartja már sok minden életben - mindenki gyakorlatilag egy tátongó fekete lyuk a képernyőn, akik minden élethelyzetben már csak a szenvedést látják maguk előtt.

Innen is jön maga a címadás, hiszen Kínában úgy tartja egy legenda, hogy egy kietlen városkában tétlenül ül egy elefánt, akit már semmi nem érdekel ebben az életben, még az sem, ha éppen késekkel szurkálják. Ő csak elvan magának, és füle botját sem mozdítja a világ történéseire. Ez az a tudatállapot, amely felé főszereplőink szüntelenül rohannak, mely folyamatokat kiválóan ábrázol a film - szinte egytől egyig látjuk, hogy kiből miképp alszik ki az a láng és az a cselekvőképesség, ami érző-élő emberré tesz minket lélektelen fizikai porhüvelyek helyett. Hu Bo rendező a csendes elmúlást kíméletlenül lassú és hosszú, ám annál kifejezőbb snittekkel szemlélteti, melyet üres terekkel és statikus beállításokkal ér el rendre. Olyan érzésünk lehet, mintha valósággal megállna az idő, a karakterek pedig tehetetlenül örlődnének a kamera fogságában. Az An Elephant Sitting Still minden zsenialitása ellenére is inkább egy csiszolatlan gyémánt, hiszen a forgatókönyv (tudatos) egysíkúsága némileg igencsak egyneművé alakítja a filmet, így mondanám, hogy legközelebb még van miben fejlődni, csakhogy a mozit Hu Bo tragikusan fiatal korában elkövetett öngyilkossága árnyékolja be, mely egyben azt is jelenti, hogy sajnos utoljára csodálhattuk meg egy kiváló víziókkal megáldott tehetség alkotását.

Észak-Amerika: Mandy (ország: Egyesült Államok / Kanada)

Valószínűleg nem sokat tévedek azzal, ha azt állítom, hogy Panos Cosmatos pszichedelikus metál-horrorja az év legmegosztóbb darabja, hiszen többnyire aki megnézi ezt a filmet, az vagy nagyon utálja vagy nagyon imádja. Igazság szerint teljesen meg tudom érteni azokat is, akik nem szimpatizálnak a művel, és bár nehéz szavakkal leírni azt az élményt, amit a Mandy tud adni, de azért megpróbálom körülírni, hogy én miért tartozom az utóbbiak táborába - a film kiindulópontja nem tartogat nagy újdonságokat, hiszen (nagyon) nagy vonalakban nem történik más, minthogy Nicolas Cage szokásához híven megőrül, és bosszút áll felesége gyilkosain. De mi van, ha azt mondom, hogy a gyilkosok motoron érkező démonok, akiket egy okkult szekta tagjai hívtak életre? Hogy Nic Cage egy LSD-trip keretében, neon fényekben úszva száll alá a pokolba saját kínzó szerkezeteivel? És hogy az egészet Johan Jóhansson kísérteties, ördögi metál muzsikája festi alá?

Utóbbi már csak azért is fontos, mert a fel-feltűnő doom metálos riffek tudatosan közvetítik az egész mű roppant markáns érzelmi világát: zaklatott, feszült, kétségbeesett és végtelenül melankolikus. Márpedig a Mandy legfőbb összetevője az atmoszféra, ami a lassan kibontakozó tragédiára építve hívja elő az ismétlődő akkordjait, ezzel is tovább erősítve azt a lírai szenvedést és reménytelenséget, amely felé szinte végig végzetszerűen haladunk. A végeredmény pedig egy olyan élmény, ami teljesen kiszakítja az embert térből és időből - a nagyjából 2 órás játékidő egy szempillantás alatt eltűnik, és a stáblista beúszásakor is azon tűnődünk, hogy vajon egy ilyen B-filmes elemekből felépülő mozi hogyan merített ki totálisan érzelmileg bennünket.

Európa: Hidegháború / Cold War (Lengyelország)

Fekete-fehér, 4:3-as képarányú, közép-európai romantikus dráma a hideg háború idejéről - amennyire másfelé halad a filmipar manapság, nem sok olyan művet láthatunk, ami ilyen jellemzőkkel még a mozikba kerülhet. Persze aki ismeri Paweł Pawlikowski munkásságát, azt már nem lepi meg, hogy a lengyel rendező milyen sokat tud kihozni a felszínen kevésnek tűnő helyzetekből is. A Hidegháború sem ígér sok mindent, csupán egy férfit és egy nőt, akik egymásba szeretnek valamikor az 1950-es évek környékén, de kezdődő románcukat szétveri a totalitárius kommunista rezsim, így a férfi nem tud mást csinálni, mint külföldre költözni, ahová a rendszer keze már nem ér el. Ezt követően a mozi számos kisebb-nagyobb időugrásokkal dolgozik, ennek köszönhetően pedig a cselekmény több évtizedet dolgoz fel ennek a két embernek az életéből. És hiába találnak egymásra az évtizedek alatt többször is, valahogy a kapcsolatuk már sosem lesz az igazi.

Pawlikowski a főhőseinek keserű sorsán keresztül tulajdonképpen egy korszak világméretű problémáit szemlélteti. Azt, hogy hogyan viszonyulhatunk az otthonunkhoz akkor, amikor az egyszerűen kivet magából minket, és mi válik életünk mozgatórugójává, ha a boldogság keresése és a remény már egy ideje elhagyott bennünket. A szereplőink hullámvasútszerű 'se veled - se nélküled' viszonyából csodálatosan rajzolódik ki, hogy mennyire nem tudjuk elengedni életünknek egy olyan részét, ami egykoron szervesen az identitásunkhoz tartozott, a sorssal folytatott játékból pedig aligha mi jövünk ki győztesként. Teszi mindazt a film parádés karakter momentumokkal és ívekkel, aminek hatására már 10-20 perc után tökéletesen együtt érzünk hőseinkkel (akik között eszméletlen kémia áll fent), az érzelmi bevonódást pedig még intenzívebbé teszik a látottak végtelenül elégikus, de egyszerre megható hangulata. Fene gondolta volna, hogy egy lengyel népdal olyan hatással lesz rám, hogy még hónapokig feláll a karomon a szőr, ha rá gondolok, pedig pont ez a mű legnagyobb erőssége is - minél többet gondolkodik rajta az ember, annál izgalmasabb, érdekesebb, rétegeltebb és hatásosabb lesz. Egyszerűen nem lehet menekülni azoktól a képsoroktól, amiket látunk, emiatt pedig nem csak a kedvenc európai filmem lett idén a Hidegháború, hanem egyben a kedvenc 2018-as filmem is.