Shane Black egy rendes fickó. Nem feltétlenül azért, mert újra felvonultatja azokat az elemeket, amelyek miatt megszerethette az ember a munkásságát, hanem azért, mert mindezt elképesztő arányérzékkel csinálja meg. Összerakott egy bűnügyi filmet, egy nyomozós mozit, amelyben két sérült, defektes figura próbál meg felgöngyölíteni egy véres ügyet. Mindkét karakternek megvan a maga drámája, és ez kölcsönöz igazából súlyt az eseményeknek. A többi, a szövegek, az akciók, 1977 megidézése éppen annyira lett elemelve a valóságtól, annyira lett eltúlozva, átmosva, hogy szinte végigmosolyogtam a filmet. A játékidő további részében meg igazán jóízűket nevettem. A túlzott nosztalgiát, az oldalba bökdösős, erőltetett poénokat Black teljesen száműzte a Rendes fickókból. Itt kérem stílus van, idézhető egysorosok tömkelege, remek fizikai poénok, emlékezetes karakterek. Ha valaki szereti a nyolcvanas, kilencvenes évek akciófilmjeit, amikor még lehetett cigizni a vásznon, a fehér póló még lehetett véres és a politikai korrektség még nem ölte meg a szórakoztatás egy részét, akkor kötelező ellátogatni valamelyik moziterembe. Jó tudni, hogy 2016-ban még lehet ilyen mozgóképet csinálni, ráadásul úgy, hogy friss és emlékezetes lesz a végeredmény.
Már a nyitójelenet beszippantott. Tökéletes alapozás volt, mely meghatározta a film hangulatát. Egy Playboy, egy baleset(?), okos, kissé bizarr humor, egy kis vér, meztelenség és egy adagnyi együttérzés, emberség egy kisfiútól. Direkt fogalmazok ilyen homályosan: nagy meglepetések nincsenek az első percben, de a tudatlanság áldásos az élvezeti faktort tekintve. Így utólag belegondolva félelmetes, hogy mennyire tűpontosan harangozta be ez a bevezető a továbbiakat. Hőseink, az egyébként annyira nem rendes fickók nemsokára elmerülnek a pornós világ egy szeletében, ráadásul egyikük kislánya is velük tart, s az ő szemszögéből is bepillantást kapunk ebbe a különös mikrouniverzumba. A poénok végigkísérik a kissé darabosan dolgozó páros útját. Miközben amerre járnak, hullák teremnek, mindig sikerül valamilyen egyáltalán nem erőltetett, elcseszett szituációba keveredniük. Az erőszak-esztétika is fontos, kiemelkedő pontja a filmnek. Az együttérzést és az erkölcsi útmutatást pedig legtöbbször a már említett kislány, a talpraesett Holly szállítja. A Rendes fickók úgy véres történet, hogy közben hatalmas szíve van.
A film fő aduja egyébként Ryan Gosling, aki olyan könnyedséggel komédiázik a magándetektív szerepében, amit sokan talán ki sem néznek belőle. Nem véletlen ez: a színésznek eddig nem ez volt a fő profilja. Most viszont belead apait-anyait. Ráadásul ezt úgy csinálja, hogy hogy karakterének drámai oldalát is szépen kidomborítja. Hol enyhébb, hol súlyosabb balfaszsága, kacagtató percei mellett a privát kopó egy némileg tragikus sorssal megáldott figura, s pont ez a kettőssége teszi árnyalttá, szerethetővé a karaktert. Ilyen az, amikor a kiváló írói munka találkozik egy ihletett formában játszó színésszel. Gosling partnere, Russel Crowe is hasonlóan erős alakítást hoz, de tulajdonképpen igaz ez mindenkire, aki megkapja a lehetőséget.
Azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy a Rendes fickók kultfilm-gyanús darab. Elég valószínű, hogy Black első rendezéséhez, a Kiss Kiss Bang Bang-hez hasonlóan ez is gyenge pénzügyi mutatókat tud majd felmutatni, de idővel meg fogja találni a maga közönségét. Én azért örülnék neki, ha a kedvező kritikusi fogadtatás és a jó nézői vélemények, a szóbeszéd, az internetes visszhang végül a kasszáknál is sikeressé tenné Gosling és Crowe párosát. Megérdemelnének egy folytatást, hiszen Riggs és Murtaugh is addig nyomták az ipart, amíg már túl öregek voltak ehhez az egész szarsághoz.
8,5/10