Napjainkban romantikus vígjátékkal kitűnni egyáltalán nem egyszerű feladat. Ahhoz, hogy ezt egy film mégis elérje, valamilyen fura, szokatlan elemet kötelező a soraiban tudnia. A Rögtönzött szerelemnek és a Napos oldalnak egészségügyi problémákat, míg például az Időről-időre című mozinak az időutazást kellett bedobnia annak érdekében, hogy az ember felkapja rá a fejét, és még ezek is jócskán megosztó darabok tudnak lenni. Victor Levin rendező és forgatókönyvíró valami hasonlót próbált meg a Végállomás: esküvő című filmjével, mint az imént említettek, hiszen szereplői nem érdekesek, nem rokonszenvesek, de még a párkapcsolat teóriáját is hellyel-közzel elvetik, hogy aztán a sors mégis egymás mellé sodorja őket. Hogy Victor Levinnek és alkotásának ennyivel sikerült-e kitűnnie? Pozitív értelemben aligha.
Már a film castingja is valamelyest predesztinálja a koncepciót, hiszen nem épp olyan figurákat válogattak be főszereplő-párosnak, akiket cukormázos szerepekben szoktunk meg. Winona Rydert még csak-csak el tudjuk képzelni egy romantikus moziban, de Keanu Reevest, mindenki John Wickjét már jóval nehezebben. Hamar ki is derül róluk, hogy nem igazán fogunk tudni szorítani értük: Lindsay jóformán egy kibírhatatlan, múltban ragadt személy, míg Frank egy valódi tapintatlan, életunt, besavanyodott fószer. Az élet azonban mégis egy nem várt tervet tartogat nekik, ugyanis egy repülőn, egymás mellett kell elutazniuk egy desztinációs esküvőre, melynek a vőlegényét igencsak komoly szálak fűzik mindkettejükhöz, de mivel egyikük sem illik jól különösen a társaságba, kénytelenek egymást szóval tartani az egy hetes esemény alatt. Persze, a kezdeti kölcsönös utálatnak és gonoszkodásnak sejthetjük, hogy mi lesz a vége...
A Végállomás: esküvő iskolapéldája lehetne annak, hogy milyen az, amikor van egy viszonylag friss, izgalmas koncepciód, de fogalmad sincs arról, hogy azt hogyan töltsd meg érdemi tartalommal. Lindsay és Frank már az első percekben találkoznak egymással a reptéren, ahol az ismeretlenség dacára azonnal elkezdik sértegetni egymást. Felülnek a repülőre, ahol tovább sértegetik egymást, hogy aztán a közös szálláshelyen is sértegessék egymást és környezetüket, lehetőleg napi 24 órában. Levin forgatókönyve elképesztően egysíkú, redundáns és már 15 perc után is könnyűszerrel kiismerhető - adva van 2 ember, akik különböző helyszíneken (kvázi különböző hátterekkel) ülnek egymás mellett és közben hosszú snitteken át beszélgetnek faarccal olyasmikről, hogy miért értelmetlen az élet, mi a gond a másik munkájával, és körülöttük ugyan miért boldog mindenki.
A végtelenségig cinikus párbeszédek között persze ímmel-ámmal vannak jól eltalált sorok, valóban vicces megnyilvánulások, de ha 90 percig tényleg megállás nélkül ugyanazokat a szituációkat kell néznünk és hallanunk, hamar belefárad az ember. És afelől tényleg ne legyen kétségünk, hogy ennek a filmnek az összes játékpercét végigdumálja a két karakter... mondjuk karaktereknek azért erős lenne neveznie őket, mert hiába beszélnek végig, szinte semmit nem tudunk meg a jellemükről azon túl, hogy mindketten erősen mizantróp hajlamúak és utálják az egész világot, mert az korábban kitolt velük, vagy szimplán azért, mert csak. Ez már csak azért is sajnálatos, mert így a humor csak a forgatókönyv szintjén van jelen, de a "karakterekből" igazán semmi sem származik azon kívül, hogy Keanu Reeves fülsüketítően krákog vagy Winona Ryder utolsó mentsváraként próbálja gondozni a növényeket, mint körülette megmaradt egyetlen élőlényeket.
Önmagában még a beszédre és a minimalista szituációkra épülő cselekmény nem jelentene gondot, hiszen többek között a Mielőtt trilógiában nagyon is jól működik ez a formátum. Ugyanakkor, amíg Richard Linklater triplázása rengeteg mindenről szólt, addig Levin mozija kvázi semmiről, ha csak azt nem fogjuk fel magvas gondolatként, hogy "bármelyik pillanatban, bárkire rátalálhat a boldogság", még akkor is, ha a világ 2 legkibírhatatlanabb emberéről is beszélünk. Mert bár a Végállomás: esküvő kívülről egy anti-romantikus filmnek tűnhet, szíve legmélyén azért mégis a lehető legtipikusabb romkom sablonokat járja be: 2 idegen megismerkedik, a (maguk módján) flörtölnek egymással, majd úgy tűnik nem jön össze nekik, de az utolsó pillanatban természetesen minden jóra fordul.
Mindent összevetve, a kötelező sablonok meglétével együtt sem hatalmas túlzás, ha Levin filmjét rétegnek nevezzük, és mint minden réteg mozinak, úgy ennek is biztosan meg lesznek a maga rajongói. Ha valakinek rááll az agya ennek a két embernek az észjárására, akkor könnyen elképzelhető, hogy sokakkal ellentétben nem szemforgatva fogja végigülni az egészet, hanem őszintén nevetgélve a helyenként valóban humoros, ötletes, de túlnyomó többségben azért mégis túlbonyolított, túlságosan cinikus, egydimenziós párbeszédeken. Pedig papíron leírva lett volna potenciál mindabban, amit előzetesen hallani lehetett a filmről, de karakterek, érdemi célok és jobb, ritmusosabb történetvezetés nélkül nem sikerült belőle kihozni ebből a projektből sok mindent. Talán egy színesebb érzelemvilággal, talán egy frissebb üzenettel, talán egy életszerűbb forgatókönyvvel, talán egy karizmatikusabb rendezővel, talán...
