"Nem azért nem játszunk tovább, mert megöregszünk, azért öregszünk meg, mert nem játszunk tovább" - ez az idézet a sarokköve a Haverok harcának, amely mondanivalóját - kommersz vígjátékról lévén szó - hiba lenne agyonelemezni, mégis rendkívül izgalmas, amit ez a film megfogalmaz. A igaz alapokkal bíró történet egy baráti társaságról szól, akik egy évente megrendezett fogócskával tartják életben barátságukat, azonban idővel annyira belelovalják magukat ebbe, hogy már nem is a köztük lévő kapcsolatról, hanem a győzelemről kezd szólni a játék. Egészen aljas eszközöktől sem riadnak vissza a másik megfogása érdekében, ahogyan egyikük megfogalmazza, "itt volt az ideje, hogy felnőttként kezdjenek játszani" - azonban talán nem lövök le nagy poént azzal, hogy végül nem ez lesz a film végső konklúziója.

Ahogyan a néhány hónappal korábban érkező Éjszakai játéké sem, amely szintén egy rakás felnőttet mutat be, akik addig licitálnak egymásra versenyszellemben, hogy egyik társasjáték-estjük végül halálos komolyságúvá válik. A tanulsága azonban ennek a filmnek sem az, hogy érdemes leállni, mielőtt abból csinálunk játékot, hogy egy rakás gengszter elrabolja valamelyikünket, hanem az, hogy a játék már itt is elkezdett önmagáért létezni, az emberi kapcsolatok és az egészséges lelkivilág rovására.

Ártatlan komédiákról van szó, de ezek az alkotások is koru(n)k termékei, és így talán még minden másnál is jobb látleletet adnak a közgondolkodásról - hiszen az nem lehet véletlen, hogy ilyen kis eltéréssel két alkotócsapat fejében is szinte ugyanazok a gondolatok fogalmazódtak meg. És nem is kell mélyre ásnunk az okokért: a gyermeki lét kitolódása, a felnőttként folytatott játék korunk egyik meghatározó jelensége. Az csak egy apró részlet, hogy ma már a gamerek többsége 35 feletti, de a képregényektől a képregény-adaptációkon át a 80-as évekbe visszarévedő nosztalgiafilmekig és -sorozatokig kortárs popkultúránk túlnyomó részéről nehéz lenne eldönteni, hogy a 15 vagy a 45 éveseket célozza. Legutóbb maga a rendező Brad Bird nyilatkoztatta ki, hogy A hihetetlen család 2. nem gyerekfilm - hiszen eleve valószínűleg inkább az első részen felnőtt 25-30 évesek felé gesztus ez a folytatás.

With all due respect, it is NOT a “kids movie”. It is animated, and rated PG. https://t.co/a6tGzoWvzy

— Brad Bird (@BradBirdA113) 2018. július 2.

A örök gyermeklét azonban nem mindenki számára felhőtlen öröm, sokan kongatják a vészharangokat beszédesen Pán Péter-szindrómának nevezve el a jelenséget, amely egyre későbbre tolja a felnőtté válást és a felelősségvállalást. A geekek egyik fő szószólója, Simon Pegg pedig a marketingesek találmányának nevezte hatalmas port kavart kijelentéseiben a mesterséges felnőtt-gyerekséget, amivel még több akciófigurát és Marvel-filmet lehet eladni. Nem célom és tisztem két mondatban szintézist alkotni ebben a rendkívül összetett kérdésben, nem gondolom, hogy megdönthetetlen lenne szüleink és nagyszüleink életprogramja, ahogyan azt sem, hogy a házasság és a gyerekvállalás a felelősségvállalás egyetlen formája. A péntek este a Végtelen háborún kikapcsolódó egyedülálló harmincéves is betölthet hatalmas felelősséggel járó pozíciót a munkájában, miközben jellemzően hatalmas stressz éri élete többi része (például a lakhatás kapcsán) - az sem kizárt tehát, hogy a mesterségesen meghosszabbított gyermekkor valójában a világunk nehézségei elől védő eszképizmus.

Azonban ami újdonság 2018-ban, hogy már nem pusztán a kívülállók (az idősebb generációk) részéről éri kritika ezt a jelenséget, hanem belülről is. Pegg hírhedt megnyilatkozása kissé megelőzte a korát, de idén már egyértelműen kimondható, hogy a "geek" szó szinte többször hangzik el negatív kontextusban, mint fordítva. Jó példa erre a bemutatódátuma szerint Éjszakai játék és a Haverok harca közé beékelődő Ready Player One fogadtatása: az egykor geek-Bibliaként pajzsra emelt regény adaptációját már előre leírta jó néhány (geek) sajtótermék. Ahelyett, hogy hatalmas kocka-népünnepéllyé vált volna, Spielberg műve messze a várt hatás és bevételek híján tűnt el a süllyesztőben - de mi változott meg a regény megjelenése óta?

A Voxnak erre egyértelmű válasza van: a Gamergate. A könyv és a film között eltelt évek során megmutatkozott, hogy a kockák messze nem csak szégyenlős jófiúkból állnak, hanem egyes táboraik hajlamosak igencsak agresszív és undorító módon megélni rajongásukat. Az elmúlt egy évben a Rick and Morty női íróinak adatait szivárogtatták ki, színésznőket zaklattak Instagramon vagy éppen internetes értékeléseket próbáltak manipulálni olyan emberek, akik mindezt egy fikciós mű nevében tették. Sokak számára a Ready Player One geek (férfi)képe is ezt jelképezte, többek között az olyan mozzanatokkal, hogy főhősünk nem hiszi el, hogy partnere valóban nő, vagy egyáltalán azzal, hogy a rajongást adatok bemagolásában méri, és ebben határozza meg, hogy ki az igazi rajongó.

És mintha az Éjszakai játék és a Haverok harca is ezeknek a cikkeknek a nézetét osztaná, egy lényeges különbséggel: ezek a filmek jól mutatnak rá arra, hogy ennek a bizonyos rajongásnak nem is feltétlenül kell toxikussá válnia (mint a Black Mirror híres-hírhedt U.S.S Callister című epizódjában) ahhoz, hogy káros következményei legyenek. Önmagában az is negatív hatással bírhat, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítunk fiktív világoknak, mint offline életünk elemeinek, hiszen nem terjeszthetjük ki OASIS-szerűen a virtuális valóságot életünk minden szeletére, a képregényhősök sosem lesznek valódi társaink, nem költözhetünk be a Star Wars világába, ami ironikus módon a Ready Player One tanulsága is akart volna lenni. Mi több, a valóságot nem fogjuk tudni megtisztítani a nekünk nem tetsző tulajdonságokkal bíró emberektől, nem fogunk tudni mindig győzni, és alapvetően a győzelemnél lehet fontosabb is az, amiért játszunk.

Nem begyöpösödött, öreges világkép ez, amely nem érti, hogy mi az a videojáték, és amely azt tartja felnőttlétnek, ha 22 éves korától mindenki fásultan csákányozik a bányában, és neveli a 12 gyerekét. A Haverok harca és az Éjszakai játék pontosan érti, hogy mit jelent a játék, és miért fontos számunkra, így nincsen is ellene. Pusztán arra figyelmeztetnek, hogy a játék csak addig jó, amíg szórakozás marad, amíg a helyén tudjuk kezelni.