Sorozat: Black Mirror - 4. évad
2018. január 03. írta: danialves

Sorozat: Black Mirror - 4. évad

Antológiasorozat lévén nem teszek nagy megállapítást a Black Mirror kapcsán azzal, hogy a mű sosem adott egy egységes színvonalat, hiszen minden egyes epizódnak újra el kellett nyernie a nézők kegyeit, a számos különböző műfaj és megközelítés miatt pedig még az sem mondható, hogy a közönség ízlése feltétlenül egybevágott volna a részek kapcsán. Azonban számomra egyértelműen felismerhető az időszakosan jelentkező kifulladás a szérián - ami sajnos éppen a negyedik évaddal vált időszakossá. Charlie Brooker ugyanis remekül indította alkotását, de a második szezonon már érződött az enerváltság. Három év szünet azonban elég volt ahhoz, hogy az Black Mirror-epizódok számára megduplázó harmadik évad újradefiniálja a sorozatot, és tekintve, hogy most egyetlen év leforgása alatt kellett volna ugyanezt a bravúrt megismételnie, nem kell meglepődnünk azon, hogy ez nem sikerült.bm_s4_uss_3.jpg

A negyedik szezon alapján tehát újra azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a széria kezd kifogyni a szuflából, és Charlie Brooker fantáziájának is vannak korlátjai. Nem feltétlenül ötletek terén: bár itt is mintha feltűnne egy kis önismétlés, a legújabb 6 epizód szokás szerint izgalmas technológiákat vonultat fel, a probléma sokkal inkább azzal van, hogy a sorozat írója hogyan aknázza ki ezeket. A Black Mirror ugyanis hiába szeretik úgy megragadni, mint a technológiai fejlődéstől visszariasztó mesék füzérét, a széria alapvetően azzal lett híres, hogy ezeket a jelenségeket úgy tudja megragadni, hogy azok valójában az emberi pszichológiáról tegyenek állításokat, hősei saját gyarlóságukba bukjanak bele. Például visszajátszható emlékekkel a féltékenységről, a halott szeretteinket tovább játszó robotokkal a gyászról, a Nosedive mindent meghatározó értékelési rendszerével pedig a közösségi médiában mutatott hamis képekről mesélt Brooker.

Ez hiányzik most a részek többségéből: a Jodie Foster rendezte Arkangelben például még ugyan megvan erre az igyekezet, de a történet rendkívül lagymatag stílusban csak a legkézenfekvőbb konklúziókig jut el. A John Hillcoat kezébe adott Crocodile pedig meseszép izlandi tájai ellenére is az eddigi legfantáziátlanabb Black Mirror-epizód, egy szokványos "bűn és bűnhődés"-történet, messziről látható végső csavarral. A Metalhead meg egyszerűen csak olyan, mintha a Neill Blomkamp-féle OATS Studios gyártotta koncepciófilmek egyike lenne, csak most 20 helyett 40 perces hosszal. A Black Museum pedig nemcsak külsőségeiben idézi meg a korábbi Black Mirror-részeket, félig-meddig egyetlen univerzumba terelve őket easter eggjei révén, de narratívájában is egy az egyben Brooker korábbi manírjait sorolja fel, gyakorlatilag a White Christmas újrahasznosított változatát adva elő. (És sokakkal ellentétben én a White Christmast sem tartom az egyik legjobb epizódnak.)

A maradék kettő rész viszont nemcsak méltó a Black Mirror márkanévhez, de egyenesen a széria legjobbjai között követelnek helyet maguknak. A U.S.S. Callisterben a zsenialitásnak csak az első foka, ahogyan Brooker (és társírója, William Bridges) a Star Trek-paródiába oltott MMORPG szabályrendszerét megteremti, ahogyan az intertextualitással játszadozik (hogy például miért tudja egy az egyben megidézni a 70-es évek gagyi alakításait), viszont sokkal inkább figyelemre méltó, hogy a végeredmény ironikus módon éppen a geek-kultúra kevésbé szimpatikus vonásaira reflektál igencsak szellemesen.bm1.jpg

A Hang the DJ-t pedig minden további nélkül nevezhetjük a negyedik évad San Juniperojának, a hasonlóságok ugyanakkor kimerülnek annyiban, hogy ezúttal is egy remekül megírt romantikus történetről van szó. Brooker itt már konkrétan a párkeresést veszi górcső alá a maga technológiavezérelt stílusában, egy-két áthallást talán A homárból is kölcsönözve a tökéletes partner megtalálásáról szóló világának megalkotásában. A San Juniperohoz hasonlóan a Hang the DJ is hibátlanul érzékelteti hősei egymásra találását, állít eléjük emberfeletti kihívásokat, egyszóval végigjár egy elképesztően sokoldalú és hiteles érzelmi skálát. (Egyébként Charlie Brooker mintha szerelmesfilmek írásában jeleskedne a legjobban a Black Mirror tudományos fantasztikumába szőtt számos műfaj közül.)

Azaz hiába érezni a kifulladás szagát a sorozaton, azért teljesen temetni még nem kell. A Black Mirror igenis képes megújulni, fejlődni, pusztán nem ilyen ütemben, évente hat darab, egész estés játékfilmnek is beillő epizódot szállítva. Brookernek a folytatás előtt mindenképpen fel kéne egy kicsit töltődnie, esetleg mostantól több társírót bevonnia, hogy a Black Mirror újra friss, úttörő széria lehessen, és ne éppen saját magát merevítse klisévé.

A Black Mirror teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán

sorozat sci-fi

Ajánlott bejegyzések:

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr5513537775

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Father Merrin 2018.01.27. 16:13:55

SPOILER!

Amikor anno megtudtam, hogy a Netflix a BM hóna alá nyúlt és hogy 2X6 részt rögtön be is rendeltek két dolog ugrott be: egyrészt örültem, másrészt elkezdtem aggódni. Aggódni, mert attól féltem, hogy a 2X6 rész sok lesz, hogy nem véletlenül készült összesen eddig 2 évad és 6 epizód, most ugyanezt akarták fele annyi idő alatt, kétszer is megugrani. És sajnos a félelmem ilyen szempontból be is igazolódott, mert a 3. évadot bőven lehetett volna felezni, ez a negyedik meg már olyan, mintha Brooker korábbi vázlataiból és nem mellesleg korábbi komplett ötleteiből dobott volna össze egy közepesen tehetséges forgatókönyvíró hat rövid történetet. A negyedik évadot sok helyen pozitívabbnak titulálják, mint az eddigieket, én viszont inkább érzem azt, hogy valahogy Brooker vált felszínesebbé, egyben az érdeklődése az emberről a virtuális személyiségek felé fordult. Csakhogy a virtuális személy az nem egyenlő az emberrel és nem tudom, hogy Brooker ilyen szempontból a történeteit valami rejtett fricskának szánja vagy komolyan is gondolja.

USS Callister - sose voltam se Star Wars, se Star Trek rajongó (számomra az űr egy sötét és feneketlen hely, ahol nem kalandok, hanem borzasztóbbnál borzasztóbb szörnyek várják, hogy valaki arra tévedjen), ezzel együtt is tudtam volna szeretni, tetszett az iróniája. Az viszont nem, hogy a történetben a főszereplő, aki a saját maga által keltett világban gyakorlatilag istent játszik, végül ennek a világnak a fogja marad - látszólag elég ostoba módon. Nem arról van szó, hogy zavar a "pozitív befejezés" (szerintem egyébként pont nem pozitív hanem nagyon is negatív, ahogy a San Juniperonak sincs pozitív végkicsengése, bárhogy is állítják), hanem az, hogy Brooker (lásd fentebb) szerint az embereknél a saját emlékeiből, tapasztalataikból képzett virtuális személyek adott esetben előbbre valók, sőt ugyanolyan joguk van létezni, mint a hús-vér, fizikai embereknek. Nem mellesleg ezt a kérdést nem először veszi elő (lásd Be right back, White Christmas, San Junipero és Black Museum), de igazából csak maszatol és úgy kezeli a témát, mintha a komplett személyiség kerülne egyik fizikai testből a másikba, holott ez természetesen nem igaz (még elviekben sem - lásd a klónozás kérdéskörét). Még egyszer mondom, nem tudom, hogy ez nála szimpla hanyagság vagy egy rejtett fricska, de kezdem azt hinni, hogy komolyan gondolja, ez pedig elég nagy baj. Az meg főleg elkeserítő, hogy egy ilyen epizód után már egy spin off ötlete is felmerült - ez a BM és főleg az adott epizód totális félreértését jelentené.

Arkangel - egy amúgy jó ötlet totálisan kidolgozatlanul. Jodie Foster beemelése fölösleges volt, a rendezés és a történet is eléggé ízetlen, se tetőpont se katarzis, semmi - még megoldás se.

Crocodile - közhelyes bűn és bűnhődés történet, remek rendezéssel és színészekkel, de végeredményben semmi keresnivalója a sorozatban. A BM a modern technika emberre gyakorolt hatását vizsgálja, itt a technika csak egy eszköz, amin keresztül a főhős elbukik.

Hang the DJ - visszacsatolnék a USS Callister-ben leírtakra, azzal kiegészítve, hogy míg a San Junipero magával ragadó és szívmelengető volt, itt csak üres erőlködést éreztem. Hozzáteszem ebben is megvolt a potenciál, hisz a manapság működő társkereső oldalak ugyanilyen objektív módszerekkel próbálnak embereket egymáshoz közelebb vinni, de ehhez az kellett volna, hogy erről szóljon a történet és a végén ne fusson el egy szürkébb befejezéstől, mert így csak egy olcsó blöff az egész, másrészt meg felmerül, hogy akkor a virtuális személyek létezése mennyiben számít? Ér az ő életük annyit, mint a fizikailag létező embereké?

Metalhead - sokan támadják, tényleg a semmiből jön és a semmibe tart, de ettől függetlenül tetszett, az egyszerűsége és az ehhez társuló technikai megvalósítás; sokkal inkább BM-epizód, mint az eddigi 5-ből 4.

Black Museum - közepes lezárás. Számomra megdöbbentő volt, hogy rögtön az első miniepizód nem készült el rendes epizódként, ugyanis az első 3 részt simán odaadtam volna azért az egyért, még akkor is, ha az epizódban levő technikai megoldást amúgy a Strange Days-ből lopták. A mackós történet megint a virtuális személyek kérdését vizsgálja, megint felszínesen, míg a zárásban is volt potenciál, de már ott is sok lett hülyeség (avagy virtuális személybe még egy virtuális személyt? WTF?).

Sok beszédnek sok az alja...Brookernek nagyon kellene a pihenés és a megújulás. Nagyon egy irányba fordult a gondolkodása, ráadásul az ötletekből is látványosan kifogyott és ez csak az egész "BM-szellemiség" kárára van. Egyben hiszem és remélem, hogy lehet ebben a sorozatban még potenciál.

10/6
Válasz erre 

danialves · http://smokingbarrels.blog.hu 2018.01.27. 23:50:35

@Father Merrin: SPOILER
Ez nekem is megfordult a fejemben, hogy egyrészt Brooker mennyit foglalkozik a virtuális "személyek" jogaival, másrészt a USS Callisternél is átfutott valami ilyesmi az agyamon, hogy ebben a helyzetben az igazi trauma az lenne inkább, hogy az a tudat véglegesen le lett választva az eredeti személyről. Tehát még ha ki is szabadulsz, tulajdonképpen azzal kell, hogy szembesülj, hogy az az ember, akiként tegnap lefeküdtél, ma már tőled teljesen független módon éli az életét.
És ja, ahhoz képest, hogy mennyi epizódban előkerül ez a motívum, egyszer sem ás igazán a mélyére, a lényeg igazából tényleg mindenhol az, hogy a virtuális / másolt stb. tudatot önálló, egyenrangú személyként kell kezelni. Kivéve a Hang the DJ, ahol mintha az jönne át, hogy a virtuális tudatot szigorúan virtuális környezetben használni nem etikátlan. Mert ha belegondolsz, a USS Callistertől a Black Museumig (de akár a Black Christmast is vehetjük), mindenhol valamilyen formában a való világ használta ki a virtuális személyek sebezhetőségét, tehetetlenségét, a Hang the DJ esetében meg szimulációkról van szó, akik a valóságról teljesen leválasztva léteznek. És ezzel a logikával még valamilyen szinten egyet is tudok érteni, mert az összes többi esetben (kínzás, börtön, maciba rejtett anyuka kikapcsolása) egyértelműen a hatalmi alá-fölérendeltség tette igazán erkölcstelenné a virtuális személyekkel folytatott bánásmódot. (De mindenesetre az az epizód annyira jól és sokrétűen ragadja meg a társkeresés - tökéletes pár találás - a társkeresőkre támaszkodás problémakörét, hogy semmiképpen nem nevezném olcsó blöffnek.)
Válasz erre 

Father Merrin 2018.01.28. 08:15:18

@danialves: SPOILER!
A Hang the DJ-t azért tartom blöffnek, mert a csavar lényegében zárójelbe teszi az eseményeket; kiderül, hogy nem hús-vér emberekről van szó és mivel alapvetően a sorozat emberközpontú, így a történet érdemi része az pont a befejezéssel kezdődne.

Másrészt mi a különbség a szimulációk és a virtuális személyek között? Mert Brooker szerintem nem tett különbséget közöttük, csak a Hang the DJ-ben végén nem hangsúlyozta ki, hogy végül mit gondol róluk, mi lesz velük. Ugyanúgy egy valós személy személyiségéből képzett virtuális formában létező entitások, akiket a Hang the DJ-ben éppen arra használ a külvilág, hogy egy adott kapcsolat lehetséges kimeneteleit megvizsgálják. Szerintem itt ugyanúgy megvan az az alá-fölérendeltség, csak nem közvetlen és nem kihangsúlyozott formában.
Egyébként egy jó darabig én is úgy gondoltam, hogy nagyon jól megfogta a "modern társkeresés" minden rákfenéjét (ha levesszük belőle a legvégét, akkor ez egyébként igaz is), csak a lezárása teljesen más megvilágításba helyezi a történetet és úgy érzem, hogy megint becsaptak.
Válasz erre 

danialves · http://smokingbarrels.blog.hu 2018.01.28. 09:54:54

@Father Merrin: SPOILER
De miért tenné zárójelbe? Egyrészt azért már kezdetektől fogva sejtetve van, hogy nem hús-vér emberekről van szó (végig azon poénkodnak, hogy biztos valami Mátrix részei), másrészt itt az érdemi rész szerintem attól még ez, nem válik következmények nélkülivé az eseménysor csak azért, mert egy szimuláció volt. Mármint mi lenne az érdemi rész amúgy? Hogy a randiapp predikciója hogyan befolyásolja a kapcsolatukat? (Azaz végeredményben az, amiről az addigiak is szóltak?)

Különbség nincs a kettő között technikailag, csak olyan értelemben, hogy az összes más esetben tudatosan a virtuális entitás kiszolgáltatottságán van a hangsúly. Hogy így lehet kínozni, börtönbe zárni, a saját kis vágyálmaink részévé tenni embereket, egy korábbi házastársat büntetni - lenémítani stb. stb. A Hang the DJ szereplőit viszont nem éri abúzus valós személyek részéről, nem az ő rabszolgáik ilyen értelemben (ellentétben pl. a Black Christmasszel, ahol valaki ezért másolja le magát).
A másik különbség meg számomra az, hogy az összes többi esetben (mármint azt az egy Black Christmasest leszámítva) a szereplők nem önként bocsátották rendelkezésre a tudatukat, azt mások másolták le / zárták új testbe stb., ez olyan, hogy ha a tested felett van önrendelkezésed, akkor tudatod felett is kell hogy legyen, és te speciel dönthetsz úgy, hogy egy virtuális szimulációba küldöd, majd ott kvázi "megölöd" magad. De más ne másoljon már le téged, hogy a saját beteg fantáziáit kiélhesse.
Válasz erre 

Father Merrin 2018.01.28. 11:32:15

@danialves: SPOILER!
Szerintem pont attól teszi zárójelbe az egész részt, mert kiderül, hogy az egész csak szimuláció volt és a valósághoz maximum nagyon kevés köze van. Ott van benne egy nagyon jó epizódnak a csírája (nekem is nagyon tetszett, ahogy a mai társkeresést megközelíti), de azzal, hogy az egészet feláldozza egy olcsó rózsazsín csavar kedvéért számomra nagyot zuhant az egész. Szerintem az érdemi rész pont ott kezdődne, ahol az epizód véget ér: a valóságban. A szimuláció egy teljesen zárt világban játszódik le, amiben szinte minden le van korlátozva. Szerinted ez mennyiben vetíthető ki a valóságra? Lehet, hogy egy ilyen zárt kommunában igaz lenne az az 1000 szimuláció, de a valóságban, ami teljesen random az élet minden területén, a szimulációnak max. nagyon kevés köze lehet hozzá. A szimulációban kijött a 99,8%-os egyezés, aztán a valóságban kiderülhet 5 perc után, hogy egyáltalán nem illenek össze. Pont ezért írtam, hogy az érdemi rész akkor kezdődne, ahol az epizód olyan borzasztóan hatásvadász módon véget ér. Szólhatott volna az epizód egyik fele mondjuk a szimulációról, a másik meg a valóságról és akkor mindjárt más lenne a leányzó fekvése.

Szerintem a Hand the DJ-ben is ugyanolyan kiszolgáltatottak a virtuális entitások, hisz a fizikailag létező emberek digitális leképezéseként, gyakorlatilag mint kísérleti patkányok kell "élniük" egy zárt, korlátozott világban. Csak Brooker az ő sorsukat és akaratukat végül gyorsan le is keveri a nézőt pedig a rózsaszín befejezés felé fordítja. Persze, nincs közvetlen kapcsolat a fizikai és digitális világ között, de attól még elvileg ugyanolyan önálló akaratuk van - lásd: 1000-ből 998 esetben együtt kísérelték meg a szökést a kommunából, vagyis 2 esetben máshogy döntöttek. Igaz, hogy nincs közvetlen abúzus, de attól még a kiszolgáltatottság ugyanolyan.
A San Juniperoban hús-vér emberek digitális verziói éltek és mozogtak egy virtuális világban és pont ettől volt a történet szerethető és átélhető.

Szerintem csak a USS Callisterben nem járultak hozzá a valódi személyek, hogy a tudatukat lemásolják, minden más esetben megvolt a hozzájárulás, csak a végeredmény kiszolgáltatottság lett.
Másrészt a virtuális személy öntudata nem önmagától alakult ki, hanem a lemásolt személy öntudata alapján jött létre. Ez automatikusan keletkezteti az ő létezéshez való jogát vagy sem? Egyáltalán lehet-e ugyanolyan joga egy virtuális személynek, aki lényegében egy másolat (nem csak az öntudata, de az emlékei, tapasztalatai, személyisége minden része az eredeti másolata), mint a valós, létező személynek? Mert ha igen, akkor Brookernek ennél többet kellene boncolgatnia a kérdést, ha nem, akkor viszont nincs kérdés. :)
Válasz erre 

danialves · http://smokingbarrels.blog.hu 2018.01.28. 12:38:49

@Father Merrin: SPOILER
Alapvetően szerintem a szimuláció nem párkapcsolati alkalmasságot (=mennyire működőképes a kapcsolat adott szituációkban, kihívások esetén) mért, hanem azt, hogy mennyire illenek össze, és erre alkotott egy elég jó metrikát. Nem derülne ki 5 perc után, hogy nem illenek össze, mert 998 különböző esetben nemcsak azt hozta ki, hogy jobban összeillenek, mint az az x ezer ember, akikkel összesorsolta őket, hanem azt is, hogy annyira ragaszkodnak egymáshoz, hogy ezért hajlandók fel is lázadni. Szóval az epizód szerintem nem arról akart szólni, hogy egy párosítás mennyire alkalmazható hosszú távon (egyáltalán pl. van-e olyan partner, aki 40 éves távlaton mindig alkalmas számodra...), hanem hogy tökéletes lehet egymás számára két olyan ember is, akiknél elsőre azért nem nagyon látni azt a szikrát. Ez nekem így kompakt és koherens volt.

Én még azért mindig tennék különbséget kiszolgáltatottság és kiszolgáltatottság között. A Black Christmasben saját digitális másukat csicskáztatták az emberek, a USS Callisterben konkrétan folyamatos lelki terrorban léteztek, a Hang the DJ-ben viszont szabadon (vagy legalábbis egy kiszámítható rendszeren belül) élhettek. Mondjuk úgy, hogy a virtuális világban voltak virtuális jogaik. Persze, életük "célja" ugyanúgy fizikai másaikét szolgálta, de humánus körülmények között. (Lehet, hogy rossz párhuzam, de az állatkínzás és egy állat elfogyasztása között is teszünk különbséget, függetlenül attól, hogy mindkettő egyformán a kiszolgáltatottságra alapul.)

"minden más esetben megvolt a hozzájárulás"
A kómában lévő anyuka nem járult hozzá, ahogy ahhoz sem, hogy a maciba költöztessék utána, az elítélt ugyan hozzájárult, de ő alaposan át lett verve. Ha már említetted, a Be Right Backben sem járult hozzá emlékeim szerint a fickó. Egyedül a White Christmasben (nemtom miért írtam Black Christmasnek... :D) merül ez fel.

"Másrészt a virtuális személy öntudata nem önmagától alakult ki, hanem a lemásolt személy öntudata alapján jött létre. Ez automatikusan keletkezteti az ő létezéshez való jogát vagy sem? Egyáltalán lehet-e ugyanolyan joga egy virtuális személynek, aki lényegében egy másolat (nem csak az öntudata, de az emlékei, tapasztalatai, személyisége minden része az eredeti másolata), mint a valós, létező személynek? "
Igen, pont ez merült fel bennem is, és ez az, amivel Brooker nem sokat foglalkozik azon kívül, hogy rájátszik a néző szánalom-érzetére.
Válasz erre 

Father Merrin 2018.01.28. 13:23:54

@danialves: SPOILER!
Szerintem az, hogy két ember összeillik és az, hogy ők hajlandóak-e nekimenni a világnak csak azért, hogy együtt lehessenek, nem ugyanaz a kategória és Brooker ilyen szempontból is maszatolt. Alapvetően a mai társkereső oldalak is az ember objektíven leírható tulajdonságait fogják meg (kor, magasság, haj-, szemszín, iskolai végzettség, érdeklődési kör stb.) és ezen objektív elemek alapján "próbálnak" összepasszintani embereket. Ugyanezt láttam én a Hang the DJ bizonyos elemeiben is és ennek a szatirikus megközelítése nagyon tetszett. Csakhogy az, hogy két ember összeillik-e vagy sem alapvetően nem ilyen objektív tulajdonságok alapján dől el. Amikor találkozol az illetővel, ott van előtted fizikai valójában, hallod a hangját, érzed az illatát, a metakommunikációs csatornákon keresztül is kapcsolatba kerültök stb., sokkal többet számítanak, mint hogy hány iskolát végzett vagy adott esetben milyen színű a szeme; de ezek teljesen hiányoznak is mind a mai társkeresőkből, mind a Hand the DJ szimulációs világából. És az, hogy aztán azzal az emberrel, akit a gép dobott, hajlandó vagy-e nekimenni a világnak, megint egy másik kérdés és túlmutat azon, hogy összepasszoltok-e vagy sem.

Valóban ilyen szempontból más és más helyzetben vannak az entitások, de a kiszolgáltatottság attól még kiszolgáltatottság marad és mivel Brooker nem tesz különbséget az egyes virtuális entitások között, felmerül a kérdés, hogy az egyik (USS Callister, San Junipero) miért jobb vagy több, miért érdemel teljes jogú létezést, a másik (White Christmas, Hang the DJ, Black Museum stb.) miért nem? Nekem nagyon hiányzott az, hogy eldőljön, Brooker miként tekint a karaktere.
De kérdezek még: a White Christmas-ben a nyomozók a virtuális személyt kínozzák meg a végén - de miért? Nem ő követte el a - ha jól emlékszem - gyilkosságot, hanem az ember, akinek a tudatát lemásolták. Másrészt hogy lehet valakit elítélni olyan alapon, amit nem vall be? Ha meg elfogadjuk, hogy a virtuális személy ugyanaz, mint a valódi, akkor a virtuális személynek nincs semmilyen joga, de a kínzás is értelmetlen és ahogy írod, Brooker ott is csak a néző szánalom-érzetére próbál hatni.

A kómában fekvő anyuka is hozzájárult; ha emlékszel, még mikor kómában volt, kapott egy egyszerű készüléket, amikor kifelé tudott kommunikálni (zöld és piros lámpa). A maciba költöztetéshez viszont tényleg nem járult hozzá. Be right back-ben sem, ez is igaz, bár most ugrik be, hogy ott viszont nem az eredeti személy tudatának másolata költözött be a testbe, hanem az emlékek alapján egy szoftver generálta meg a személyiséget. Ilyen szempontból egyébként a legreálisabban pont a Be right back közelítette meg ezt a témakört, mert abban viszont konkrétan le van vezetve, hogy az akivel Hayley Atwell levelezget és beszélget, lényegében az elhunyt férjével kapcsolatos levelezésekből, emlékekből generált fiktív személyiség.
Válasz erre 

danialves · http://smokingbarrels.blog.hu 2018.01.28. 22:47:34

@Father Merrin: SPOILER
"Amikor találkozol az illetővel, ott van előtted fizikai valójában, hallod a hangját, érzed az illatát, a metakommunikációs csatornákon keresztül is kapcsolatba kerültök stb., sokkal többet számítanak, mint hogy hány iskolát végzett vagy adott esetben milyen színű a szeme; de ezek teljesen hiányoznak is mind a mai társkeresőkből, mind a Hand the DJ szimulációs világából."
Ezt nem értem, mármint nem éppen, hogy erről szólt a Hang the DJ szimulációja? :D

Amúgy én továbbra sem arra a kérdésre válaszolnék, hogy melyik "érdemel" teljes jogú létezést, hanem onnan közelíteném meg, hogy virtuális személlyel szemben valós személynek etikátlan visszaélni a hatalmával. Számomra értelmetlen ez a teljes jog, mert ha úgy vesszük, a USS Callister hősei (a végén) ugyanabba a kategóriába kerülnek, mint a Hang the DJ figurái: egy adott szabályrendszerrel bíró virtuális világba vannak zárva, ahol a játék "végével" (vagy a virtuális világ megszűnésével) akár meg is semmisülhetnek - de semmiképpen nem valós entitások önkénye alapján, mint korábban a USS Callisterben. A San Juniperot meg nem venném ide, mert ott nem másolatokról beszélünk, mint az összes többi esetben, ott emiatt szerintem elég egyértelmű a jogok továbbörökítése.
Válasz erre 

Father Merrin 2018.01.29. 17:39:31

@danialves: SPOILER!
"Ezt nem értem, mármint nem éppen, hogy erről szólt a Hang the DJ szimulációja? :D"
Attól függ. :) Ha úgy vesszük, hogy a Hang the DJ a mai társkereső oldalak és applikációk szatírája, akkor nem, hisz a mai társkereső oldalak sem tudnak többet elárulni egy emberről az objektíven megfogható tulajdonságain kívül. Persze lehet, hogy Brooker ennél többnek szánta a szimulációt (sőt, nyilván azt akarta sugallni, hogy 1000 esetből 998 alkalommal ez a két ember együtt nekimenne a világnak is), de mivel 1. a világ, amiben voltak zárt volt és leegyszerűsített 2. nem szól arról az epizód, hogy a valódi karakterek mégis mennyivel többet adtak saját magukból az alapvető, objektív tulajdonságaikon, képeken és esetleg hangmintákon túl, így nem feltételezhető automatikusan, hogy ők tényleg nem fognak 5 perc után összeveszni. Az embert teljes valójában, biológiai tulajdonságaiban, felépítésében nem lehet 100%-ban replikálni egy szimulációs környezetben. Márpedig ahogy írtam, pont azok a tulajdonságok mérvadóak két ember viszonyában, amiket nem lehet ilyen tárgyilagosan körülírni. Pont ezért mondtam, hogy akkor lett volna igazán BM-epizód a Hang the DJ, ha kilép ebből a szándékosan rózsaszín megközelítésből és az elmélet után a valóságot is bemutatja.

A USS Callister hősei is megsemmisülhetnek az emberek önkényéből, hisz elég lekapcsolni a szervereket és nincsenek többé. :) Jelen helyzetükben annyi változott, hogy a közvetlen önkénynek nincsenek kitéve, de a létezésük ettől még nagyon is a külvilág által működtetett gépektől függ. A digitális világ akkor végeredményben Brooker szerint mindig kiszolgáltatottsággal jár, hisz bár te magad fizikailag nem létezel, de a fizikai tárgyon keresztül, amiben létezel, mégis ki vagy téve a fizikai világ önkényének. Innentől kezdve szerintem arra kellene Brookernek keresnie a választ, hogy a digitális világ mennyiben tud adott esetben visszaütni a való világnak? A USS Callister-ben ez úgy ahogy sikerült, de ez max. egy kezdő lépésnek tekinthető és éppen csak sikerült.

A San Junipero befejezését általában pozitívnak tartják, hisz a két főszereplő együtt él a végtelenségig a digitális mennyországban. De tényleg ők élnek tovább a digitális mennyországban vagy csak a tudatukat lemásoló kódsor? Mert a filmben csak annyi van, hogy a tudatukat feltöltik a gépbe - akkor ez alapján a tudat és a test Brooker szerint két különböző dolog? Mert akkor az egész epizódnak semmi köze a modern technikához vagy tudományhoz, Brooker szimplán elrugaszkodott a valóságtól és azt írhat, amit akar vagy főleg, amit hisz. De ha a tudat és a test elválaszthatatlan (márpedig jelen állás szerint ez így van), akkor a San Junipero főszereplői meghaltak, a tudatuk pedig egy kódsor-másolatban él tovább a digitális mennyországban (szerintem egyébként ez a reálisabb, mondhatni BM-féle megközelítése az egésznek). ilyen szempontból pedig csak azok szempontjából van értelme a a két tudat-másolat létezésének, akik kötődnek hozzájuk (lásd: bármikor meglátogathatják őket), másrészt ha lekapcsolják a szimulációt működtető gépet, akkor ők is megsemmisülnek.
Lehet, hogy csak én pörgetem túl a kérdést, de itt is érzek némi maszatolást. Brooker szempontjából kényelmes azt mondani, hogy a modern technika segítségével a tudat és a test elválasztható és hogy a két főhős, ill. a modern ember immár a földön megteremtett mennyországban élhet az örökkévalóságig (ahogy az a film végi Belinda Carlysle-dalban is elhangzik). Csak az ilyen húzásokkal szerint pont, hogy eltávolodik a földhözragadtabb, szatirikus hangvételtől és helyette marad a maszatos homály, amibe nagyon sok minden belefér.
Válasz erre 

danialves · http://smokingbarrels.blog.hu 2018.01.29. 21:11:23

@Father Merrin: SPOILER
"nem szól arról az epizód, hogy a valódi karakterek mégis mennyivel többet adtak saját magukból az alapvető, objektív tulajdonságaikon, képeken és esetleg hangmintákon túl"
De akkor ezzel kimondod, hogy ebben az epizódban effektíve nem virtuális tudatokról van szó, mint pl. a kómában lévő anyuka vagy a halálraítélt fickó esetében, tehát a velük való bánásmód sem összehasonlítható azzal, amit Brooker a többi részben meg elítél. :)

"A USS Callister hősei is megsemmisülhetnek az emberek önkényéből, hisz elég lekapcsolni a szervereket és nincsenek többé."
Azért nem, mert az emberek per se nem tudják lekapcsolni a szervereket. A vállalat le tudja, de én az MMORPG egy játékosaként nem tudom fenyegetni ezzel, vagy akár megkínozni, terrorizálni ezeket a figurákat úgy, ahogyan a főszereplő tette. Az adott világ szabályrendszerének ők egyenrangú tagjai, és persze, ebbe a szabályrendszerbe beletartozik az, hogy lekapcsolhatják a szervert. De én fizikálisan létező emberként megadott keretek között tudok csak kapcsolatba lépni ezzel a virtuális világgal és a benne élő személyekkel. (És ezt az epizód vége ki is hangsúlyozza, jön a következő gyökér, aki fenyegeti őket, ők meg simán elhúznak.) A Hang the DJnél sem nyúlhatok bele a szimulációba és basztathatom őket, míg a Black Museumban bárki odamehetett és kínozhatta a fickót. Ez a különbség számomra elég jelentőségteljes és evidens.
Válasz erre 

Father Merrin 2018.01.30. 21:07:19

@danialves: SPOILER
"De akkor ezzel kimondod, hogy..." - de igazából ez se igaz, hisz 1000-ből 998 esetben döntöttek csak úgy, hogy együtt nekimennek a rendszernek, kétszer nem, ergó mégis volt önálló döntésük. :) Pont ezért mondtam, hogy ugyan mennyivel lehetnek másabbak a Hang the DJ karakterei, mint a USS Callister karakterei - csak annyiban, hogy ők nem tudják, hogy egy virtuális játéktér (egy mátrix) részei? Vagy csak annyi szabad akaratuk lehet, hogy együtt akarnak-e élni vagy sem? Persze, ez nem közvetlen behatás a külvilág részéről, de nézheted ezt úgy is, mint az állatokon kísérletező embert.

A megállapításaid többi részét értem és ilyen relációban igazad is van.
Válasz erre 

danialves · http://smokingbarrels.blog.hu 2018.01.30. 22:37:51

@Father Merrin: Mármint itt arra gondolok, hogy ha azt mondod, hogy adott attribútumokból állnak össze a szimulációk szereplői, akkor végeredményben azt is állítod, hogy nem virtuális emberek, pusztán olyasmi mesterségesen generált vázak, mint amit a Be Right Backben láthattunk. Ez esetben viszont irreleváns arról beszélni, hogy milyen jogokat érdemelnek. (És ez nem zárja ki, hogy bizonyos inputok hatására máshogy döntsenek, erre jóformán egy videojáték NPC-i is képesek már most is.)
Válasz erre 

Father Merrin 2018.01.31. 22:07:01

@danialves: Igen, de ha csak adott attribútumokból állnak össze, akkor nincs értelme a szimulációnak, hisz elég a preferenciákat megnézni (avagy ki mit talál vonzónak és ki mivel rendelkezik) és az alapján rögtön kiderül, hogy a két ember egymáshoz passzol vagy sem. (Nagyjából ugyanezt mondtam feljebb, amikor arról beszéltem, hogy a társkereső oldalak és applikációk objektíve megfogható tulajdonságokat tudnak megfogni, ugyanakkor az, hogy ki kit talál vonzónak, pláne az, hogy ki kivel tud párkapcsolatot kialakítani, nem ezek alapján dőle el.) Arról nem is beszélve, hogy akkor az egész epizód romantikus felhangjának, pláne a hiperoptimista lezárásnak se lenne semmi értelme (lásd: a virtuális karaktere döntése az epizód egyik csúcspontja).

Ha a Hang the DJ 2 évaddal korábban készült volna el, akkor vagy folytatódik a történet a való világban, vagy nem kezd el blöffölni Brooker és az egészet beemeli a valós, fizikai világ keretei közé, és egy igazi görbe tükröt tart a társkereső applikációk és az emberek felé.
Válasz erre 

danialves · http://smokingbarrels.blog.hu 2018.02.01. 09:18:04

@Father Merrin: De akkor most melyik a kettő közül? :) Mert ha jól értem, amikor a Hang the DJ koncepciója ellen érvelsz, akkor nem tekinted őket teljes értékű embernek, amikor meg a virtuális személyiségekről van szó, akkor meg igen.
Válasz erre 

Father Merrin 2018.02.03. 20:48:03

@danialves: Bocs a kicsit megkésett válaszért.
Akkor próbálom az eddigieket némileg összefogni, egyben áttekinteni, hogy mi is a gondom az egész virtuális személyekkel kapcsolatos kérdéskörrel.
Szerintem amikor Brooker virtuális személyekkel foglalkozik, akkor lényegében minden esetben ugyanolyan virtuális entitásokat szerepeltet. Ezen személyekben közös, hogy a személyiségük, a gondolataik, tapasztalataik, preferenciáik nem maguktól alakultak ki vagy maguktól szerezték, hanem egy fizikailag létező személytől, ergó ők maguk másolatok. A probléma szerintem ott leledzik, hogy Brooker bizonyos esetekben feláldozza a racionalitást a dramaturgia és főleg a nézői empátia kedvéért és túlzásokba esik. Ez történt pl. a San Junipero, a Hang the DJ vagy a Black Museum keretes epizódja vagy akár a macis történet esetében.
Kezdetben Brooker a kérdéskört nagyon is földhöz ragadtan, racionálisan kezelte, hisz a Be right back-ben (ahol nyilván nem teljesen ugyanilyen volt még a helyzet, de maga a karakter teljesen megfelelt a későbbi virtuális személyeknek) egy szoftver a rendelkezésre álló levelek, üzenetek, hangok, képek segítségével megalkotta annak a személynek a mását, akit a főszereplő elvesztett. Ott pont az volt a poén, hogy a főszereplőnek rá kellett jönnie, hogy kapott valamit, de annak köze nincs ahhoz a korábban létező személyhez, akit elveszített. Aztán a White Christmas-ban már némileg csúszkálni kezdett, hisz bár ott a vádlott elméjét kopizták le és egy trükkel vele vallatták be a bűncselekményt, de már a nézőnek a virtuális másolat iránt kellett szánalmat éreznie, amikor a végén a nyomozók elég rendesen elbántak vele. Csakhogy az, akit amúgy poénból megkínoztak, egy kódsor volt, nem több, ennélfogva a lezárás egy olcsó húzás volt nem több. Másrészt ezen a ponton még Brooker a földön állt, hisz a virtuális személy egy másolat volt; a harmadik évadban már merészebbet lépett.
A San Junipero ugyanis bár végig valós emberek "avatárjain" keresztül zajlik, ott vannak az irányítópultban az élő emberek, ergó a dráma és az érzelmi tartalom abszolút átélhető és valós. Onnantól viszont, hogy zárásként azt állítja, hogy az emberek tudata és teste elválasztható, Brooker már elrugaszkodott a földtől. Ha ugyanis így van, akkor a Black Mirror már nem szatíra, hanem egy szimpla fikció. Ha viszont úgy nézed, hogy az ember nem élhet tovább, a tudatának, emlékeinek másolata(!) viszont igen, az már sokkalta realistább megközelítés, akkor viszont az ember maga meghal, a tudata, emlékei pedig egy kódsor formájában egy szerveren "éldegélnek". Maga az ember meghal, a tudata pedig max. azok számára lesz fontos, akiknek az ember fontos volt. Szerintem a lezárás ilyen olvasata lenne az, ami igazán passzolna a Black Mirrorhoz (és a szatirikus hangvételhez), nem pedig az, amit sugallnak Belinda Carlysle-lal a háttérben. Ez persze azt jelenti, hogy az amúgy végtelenül pozitívnak tartott San Junipero korántsem olyan pozitív.
Innentől Brooker ezen a (téves) vonalon haladt tovább; elrugaszkodva a valóságtól és a Black Mirror eredeti szellemiségétől. A USS Callisterben a másolatok már megérdemlik a "szabad" létezést; ezzel szemben a Hang the DJ szerelmespárja már csak egy kísérleti eszköz - ezért kérdeztem, hogy ők akkor miért nem?; a Black Museum macis epizódjában már odáig merészkedik, hogy a tudat és a test elválasztható (mégis milyen alapon? itt szerintem a "jövőben bármi megtörténhet" magyarázat nagyon vékony lenne, egyben az egész BM szellemiséget húzná le azon a bizonyos porcelánon), majd ugyanezt viszi tovább a kerettörténetben, ahol már odáig jut, hogy egy virtuális személy elméjébe(??) is beültethető egy másik személy. Utóbbit pedig azzal csapja el, hogy a nézőben szánalmat ébreszt a karakter iránt. Az iránt, aki, ha racionálisan közelítjük meg a történetet, akkor lényegében nem valós, aki egy kódsor formájában létezik. Ha pedig Brooker többnek szánja, mint egy kódsor, akkor viszont ennek megint nem a BM-ben a helye, hanem mondjuk az Alkonyzónában.

Tehát szerintem azok a virtuális személyek, akik eddig a BM-ben megjelentek, ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkeznek, csak mivel Brooker más-más szerepet és sorsot szán nekik, úgy is játszik a nézővel, ahogy az neki éppen jó. És ez így szerintem nagyon tévút.
Válasz erre 

danialves · http://smokingbarrels.blog.hu 2018.02.17. 19:50:05

@Father Merrin: Ez tök érdekes lett, és szerintem a kommenteket is érdemes elolvasni alatta:
www.youtube.com/watch?v=P46ro0f-lUA
Válasz erre 

Father Merrin 2018.03.17. 20:58:01

@danialves: ne haragudj, nemrég hallgattam meg a BM-podcastotokat, és kíváncsiságból felnéztem ide is. Megnéztem, amit linkeltél, lényegében azt boncolgatja, amiről beszéltünk.

Nem szeretnék túl nagy önismétlésbe fordulni, de én továbbra is kitartok amellett, hogy a digitális személyek csak kódsorok, amik egy ember rögzített tulajdonságai alapján futnak le. Ilyenformában pedig az, amit Brooker mondani akar a cookie-król vagy éppen magáról az emberről, nagyon is sovány. Például a podcast-ben is elhangzik, hogy a USS Callister Robert-je szerinted ugyanolyan elnyomó, zsarnok, csak ő virtuális térben, sőt az is elhangzik, hogy egy szociopata. Ezzel nekem alapvetően az a problémám, hogy amíg nem tisztázott, hogy a virtuális személyek Brooker szerint micsodák, addig ez egész egyszerűen nem releváns probléma. Mert ha szociopataként, zsarnokként szabadidejében kódsorokat sanyargat, akkor azzal senki sem foglalkozik, hiszen nagyon sok ember tesz már ma is így. Az viszont a BM szatirikus élét venné el, ha ezek a virtuális személyek önállóan létező entitások lennének. Tehát vagy Brooker beszél mellé, vagy szimplán elrugaszkodott a földtől.
A Robert zsarnoksága vagy szociopata mivolta akkor lehetett volna releváns, ha ebből a virtuális közegből kilépve, a valóságban is megjelenne ez a tulajdonsága. Mindaddig, amíg ez nem jelenik meg, addig egyike annak a jópár embernek, aki a mindennapi frusztrációit, feszültségét számítógépes játékok formájában vezeti le.

Ugyanezt le lehetne vezetni a többi esetben is, de nem akarom tovább növelni az így is hosszúra nyúlt posztot. :)

Köszi a videót, érdekes elemzés!
Válasz erre 
süti beállítások módosítása