Szeretem a közönségfilmeket, és nagyon kedvelem azokat a műfaji darabokat, amik tisztában vannak a szabályokkal és jól is alkalmazzák azokat. Az igazán figyelemreméltó mozgóképek azonban mégiscsak azok, amik tágítani tudják egy kicsit a határokat, képesek egy lépést előre tenni és a tömegfilmek változásához kisebb-nagyobb mértékben hozzájárulni. Amikor múlt héten megnéztem a Valami Amerika harmadik részét, azért tartottam feledhető darabnak, mert csak egy utánzatnak véltem, egy olyan alkotásnak, amely a hollywoodi receptet követi, ráadásul évtizedes késéssel: az első felvonás kedvességét, báját, jó értelemben vett magyarosságát pedig átvette valami hidegnek ható profizmus, ami azt eredményezte, hogy sok-sok poén falsnak, erőltetettnek, 'szakállasnak" és idejétmúltnak tűnt számomra. Nagy várakozásból még nagyobb pofára esés lett. (Pedig én kedveltem Herendi trilógiájának első két részét!) Az Éjszakai játék viszont pont ennek ellentéte nálam: egészen eddig a hétig nem is nagyon figyeltem fel a létezésére, néhány pozitív vélemény hatására azonban megnéztem moziban. Pofás kis döntés volt. Ez az a szint, ahol a jó tömegfilm kezdődik, amiért érdemes lelkesedni!
Jelen esetben pedig még csak nem is kellett a 'hurráhangulathoz" igazán sok, csak egy kiérlelt koncepció, amelyet (a fináléra kissé széteső módon ugyan, de) következetesen végigvittek. Az első ötletcsírák kialakulása után az lehetett a kiindulópont, hogy a Játsz/ma szellemiségét vígjátéki formába öntsék, ez az Éjszakai játék esszenciája. A főszereplők egyébként játékszerelmesek és kissé filmgeekek. A fókuszban álló amerikai házaspár imádja a társasjátékokat és majd minden helyzetben eszükbe jut, hogy a nagy vásznon élő kedvenceik mit cselekedtek egy ahhoz hasonló szituációban, mint amibe ők keveredtek. És van itt minden: golyó eltávolítása a testből, egy rendőr számítógépének feltörése meg repülőtéri akció is, s közben ők sokszor azt sem tudják, hogy veszélyes körülmények között vannak-e, vagy csak a férfi testvére által szervezett, maximálisan élethű kalandjáték keretei között marhulnak egy sort. Ami azt illeti, a néző is bizonytalanságba süppedve figyeli az eseményeket. Néha, amikor nevetünk, tulajdonképpen nem is pontosan azon kacagunk, amin gondoljuk, mert bizony később érkezik egy csavar, ami felülírja az addigi tudásunkat. És ez menő, mert lehet ezen is agyalni, ezen is izgulni, miközben menetrendszerűen érkeznek a poénok. Van, ami vizuálisan megmosolyogtató, van, ami a karakterek közti dialógusokból fakad és van még olyan is, ami éppen megfelelő mennyiségben adagolt altesti humor vagy mókás helyzetkomikum. A felhozatal változatos, mégsem esik szét a film, ráadásul nem csak a nevettető elemek lettek szépen megvalósítva, de a thrilleres vonulatot is megfelelő hozzáállással vezényelte le John Francis Daley és Jonathan Goldstein rendezőpáros. Tarantino rajongóként pedig nem tudtam nem imádni az olyan momentumokat, amik az erőszak fizikai megjelenését tették humor tárgyává: az a bizonyos jelenet a golyókiszedéssel valami parádésra sikerült!
Ha valamiért igazán lehet kárhoztatni a filmet az az, hogy a mellékszereplőivel kissé sután bánik. Bár mind a színes bőrű házaspár, mind a butácska, nőcsábász srác és aktuális (a korábbiaktól teljesen eltérő) partnere kap elég helyet és időt a kibontakozásra, az utolsó felvonásra (egy megbocsátható csalással) kvázi félredobja őket a forgatókönyv: kifejezetten érdekes kérdés, hogy velük milyen lett volna a befejező negyed óra, mert az így, ebben a formában némileg laposabbra sikerült, mint a mű korábbi 85 perce. Ez a döntés mégis a karakterfejlődésnek tette a legrosszabbat. Igazából csak a bemutatott arcok felénél vált teljessé az az út, amit be kellett járniuk, a többieknél kissé sete-suta megoldással dolgozott a forgatókönyv.
Az Éjszakai játék egyébként nem hoz nagy forradalmat az amerikai mainstream vígjátékok piacára, de van benne ötlet, frissesség és stílus. Olyan tulajdonságok, amelyek más, hasonló típusú filmeknél sokszor elvesznek az öncélú poénok (Pl.: Vakáció - ezt ugyanazon rendezők csinálták, mint az Éjszakai játékot -, Förtelmes főnökök 2) közepette. Ráadásul végig az az érzésem volt, hogy a készítők megtalálták az arany középutat majd minden tekintetben. A politikai korrektség nem mászik le a vászonról, de azért finoman jelen van. A szereplők káromkodnak, de nem erőltetik túl a dolgot csak azért, mert megtehetik. A színészek éppen csak annyira domborítják ki karakterük humoros oldalát, hogy figuráik még sokszor papírvékony voltuk ellenére is emberek tudjanak maradni. Van néhány kifejezetten ötletes kameraállás és vizuális trükk, amelyek feldobják a filmet, de ezek végig képesek a történetet és a humort szolgálni, nem válnak öncélú magamutogatássá.
Szóval azt hiszem nyugodtan mondhatom azt, hogy az Éjszakai játék egy olyan thriller elemekkel megdobált vígjáték, ami ha a belépő szintet jelentené a tömegfilmes mezőnyben, egy csodálatos világban léteznénk. Ebben a mi kis valóságunkban viszont ez már bőven átlag feletti teljesítmény. Az Éjszakai játék mindent tud, amit egy nagyközönségnek szánt 2018-as mozinak tudnia kell, sőt még olyan (nem is kicsi) extrákat is ad, mint Jesse Plemons és Rachel McAdams ihletett bohóckodása. Ha ilyen lett volna a Valami Amerika 3 is, akkor Herendinek nem kellene hülyeségeket beszélnie a tévében. A kritikusok szeretik a tömegfilmeket: nagy részük azokon nőtt fel. Ahhoz azonban, hogy pozitív írások szülessenek, hozni kell egy szintet. Ajánlom mintának ezt a darabot!
7,5/10
A film adatlapja a MAFAB oldalán
UI: amikor kritikusokról beszélek, egyszerre gondolok a hivatásos, írásaikért pénzt kapó újságírókra és a lelkesedésből alkotó bloggerekre, vloggerekre is, akik kifejtik véleményüket a filmekről.
