Anoshe. Viszlát egy újabb napig, ahogyan az arnes-iak mondják. Ilyennek kell lennie egy trilógia zárókötetének, ha nem akar tucatdarab lenni. Keserédes a búcsú, hiszen maradnak elvarratlan szálak, amelyekből akár egy újabb trilógia is kinőhet, mégis úgy érezzük, hogy így kerek egész a történet. Nem vagyok egy nagy fantasy-rajongó, de V.E. Schwab rendhagyó sorozata azonnal magával ragadott, az első és a második rész is nagyon tetszett, ezért kíváncsian vártam, hogy mi lesz a sztori végkifejlete. A gonosz végigpusztította a Londonokat annak rendje és módja szerint, azonban nem számolt az antarikkal, akik együttes erővel szembeszálltak vele, és mindent megtettek, hogy megszabadítsák tőle a párhuzamos világokat. Borzalmas veszteségeket szenvedtek hőseink, sok karaktertől kellett búcsúznunk a végére, sokszor rendül meg az olvasó, amíg az utolsó oldalakra ér, és egyrészt örül, hogy részese lehetett egy ilyen hatalmas kalandnak, másrészt pedig szomorú, hogy már vége van (azért remélem, folytatja az írónő a történetet, mert van még benne potenciál, nem is kevés). Kell és Szelina Bárd nem hétköznapi páros, a hercegnek nevelt hűvös antari és szenvedélyes, tolvaj társa annyira különböznek egymástól, hogy tökéletesen kiegészítik egymást, és naná, hogy szerelmbe esnek egymással, bár ez kissé extrém körülmények között történik meg velük (nem könnyű az érzelmekre koncentrálni, amikor éppen egy világot kellene megmenteniük egy démontól, aki eléggé legyőzhetetlennek tűnik). Ez a legsötétebb tónusú rész a trilógiában, hiába sejti az olvasó, hogy valahogy azért csak legyűrik az ellent az antarik, addig még nagyon sok veszteséget kell elszenvedniük a szereplőknek, ráadásul a legfájóbbak a legváratlanabb helyen, időben történnek, és azon kéztől, amelyről nem is gondoltuk volna. Egyetlen pillanatra sem ül le a történet, levegőt venni sem mertem a végső harc idején, hogy aztán egy pici hiányérzet maradjon bennem a kicsit banálisra sikeredett záróoldalak miatt, de ennél nagyobb bajom ne legyen. Kiváló fantasy, tökéletes zárókötet.

Kell már-már azt hiszi, eljött az utolsó perce, de aztán jön Szelina, és kiszabadítja. Hazatérnek vörös Londonba, azonban nincs túl sok idejük örülni annak, hogy újra együtt a Maresh-ház minden tagja, ugyanis Osaron éppen akkor kezd bele, hogy leigázza az országot. A királyi palotát meg tudják védeni mágiával, de az azon kívül rekedt embereket nem, így nem marad más választásuk, mint Hollanddal együtt elindulni egy olyan eszközért a világ másik részére, amellyel talán legyőzhetik a démont...

Az antarik lenyűgöző teremtmények, a vérmágia coolsága pedig az olümposzi magasságokat verdesi, annál nagyobb királyság pedig nincs, amikor a legnagyobb mágusok csapnak össze egy mindent eldöntő küzdelemben. Igencsak akciódús sorozatról van szó, de a legjobbat természetesen a végére tartogatta az írónő, most aztán tényleg szabadon engedte a fantáziáját, megszegődött minden fizikai szabály, romba dőlt minden, ami romba dőlhetett, az antarikhoz képest a Bosszúállók nyeretlen kétévesek. Ez azonban nem minden, van itt dráma, szerelem, gyilkosság, királyi házak omlanak össze, világok buknak el, és rengeteg ártatlan embert pusztít el az ártó mágia. Azonban a legnagyobb sötétség idején is világít a remény fénye, Osaron hiába tűnik mindenhatónak, a barátság, a vérmágusok egyesített ereje, a szeretet és a gyűlölet, a furmányos ötletek és a tiszteletre méltó önfeláldozás olyan erőt tud felmutatni vele szemben, amely esélyt ad arra, hogy irgalmatlan áldozatok árán, de a jó győzzön a rossz felett.

A legnagyobb erőssége a sorozatnak az, hogy nincsenek vegytisztán jó és rossz karakterek, még a főgonosznak is megérhetjük a motívációit, Kell - nek is megvannak a maga kis sötét titkai, Szelina vadócsága mögött is egy érzékény lány rejtőzik, a király és a királyné is tud nekünk meglepetéseket okozni. Hollandról pedig kiderül, hogy többet szenvedett, mint az összes többi szereplő együttvéve és a végére szinte már megkedveljük ezt a bonyolult lelkületű antarit, akinek szembe kellett néznie azzal, hogy ő szabadította rá Osaront a Londonokra, igaz, akarata ellenére, de ezt persze senki sem hiszi el neki, ezért mérhetetlen gyűlölet övezi, Kell az egyetlen, aki megérzi, mi megy végbe benne, és ad neki egy esélyt. Alucard Emery és Kell még mindig utálja egymást (az ok természetesen Rhy), a könyv legviccesebb jelenetei, amikor beszólogatnak egymásnak minden lehetséges alkalommal. Kalózokból és rejtélyekből sincs hiány, ahogyan kalandból sem, ez a sokféle elegy egy rendkívül megrázó, ugyanakkor mégis szórakoztató történetet eredményez, amelyet egyszerűen nem lehet abbahagyni, olvasni kell az utolsó betűig, nehogy lemaradjunk valamiről.

V.E. Schwab kiválóan ért az univerzumépítéshez, az előző kötetek szálai összeértek a zárósztoriban, dübörög a mágia, zakatol a szív, együtt lélegzünk a szereplőkkel, aggódunk a barátainkért és utáljuk az árnykirályt, ájulunk elfelé a mágia egyre magasabb szintjétől, olyannyira, hogy a végső összecsapás során már semmin sem lepődünk meg, túllépünk időn és téren, hogy aztán a végén kicsit keserű szájízzel búcsúzzunk a szereplőktől. Őszintén remélem, hogy lesz még folytatás, mert egy csomó titoknak még a nyomára kellene bukkani, a sötétség sem tűnt el teljesen, Szelina még mindig vonzza a bajt, Kell-nek pedig még nagyon sokat kell tanulnia ahhoz, hogy tökéletesen használni tudja az erejét. Szóval egy nagyon jó kis könyv volt, tényleg kár a picit lapos befejezésért, de összességében imádtam minden sorát ennek a mágikusan véres és sötét kalandnak.

9/10

A könyvet a Kossuth Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.