Mágia nélkül nagyon szürke tud lenni a világ egy poszt-Harry Potter-korban, de szerencsére itt van nekünk V.E. Schwab, aki képes arra, hogy felpezsdítse mugli-vérünket, és felejtő-bűbájt bocsásson ránk a mindennapok minden egyéb dolga iránt, miközben mi a párhuzamos Londonokban űzzük a kalandot Kell-lel és Linával. Már a trilógia második része jelent meg (a harmadikra 2018. tavaszáig kell várni, lövésem sincs, hogyan fogom addig kibírni, ide nekem a folytatást, most!), ami jobb lett mint az első, pedig az sem volt gyengus. Ezúttal nincs laca-faca, azonnal fejest ugrunk az eseményekbe, amelyek nemcsak gyorsan pörögnek, de kellően sok csavart tartogatnak ahhoz, hogy mindvégig fenn tudják tartani az érdeklődésünket. Most nem követi el azt a hibát az írónő, hogy összecsapja a végét, csak a szerelemi szál lett egy hangyányit túlspilázva, de ettől eltekintve minden oldalon érződik, hogy mennyivel érettebb ez az írás, mint az előző felvonás. A történet dinamikus, szórakoztató, mégis elgondolkodtató, a dráma sűrűsödik, a Londonok világa egyszerre káprázatos és fenyegető, bonyolódnak a szálak, amelyek összekötik ezeket a párhuzmos világokat, miközben egyre jobban érezzük a mágia erejét, sokféleségét, fényét és árnyékát. Kapunk egy Darth Vader-i fajsúlyú főgonoszt, akitől már tényleg rohadtul lehet félni, mert ez a valami egy ősi erő, amely naná, hogy megtalálja a módját, hogy életre keljen, de azt már csak a következő részben tudjuk meg, hogy mire képes, amikor teljes gőzzel nekiáll pusztítani, de már a bemelegítő gyakorlatok is apokaliptikus képeket vetítenek előre. Aki olvasta az előző részt, annak csak azt tudom mondani, hogy az volt a matiné, amelyhez most megkaptuk a délutáni előadást, hogy legközelebb főműsoridőben következzen be az igazi, mindent eldöntő a csata. Valahogy így kell univerzumot építeni, és mesterfokon játszani az olvasó érzelmeivel.

Lina szokásához híven nem kispályázik, és beáll kalóznak az Éjsudár hajóra, amelynek sármos kapitánya, Alucard Emery, jóval több, mint aminek első pillantásra látszik, nemcsak hogy nemesi származasa van, de még a mágiához is ért. Ez nem jön rosszul, mert egyrészt a lány talál magának egy hozzá való extrém mestert, másrészt pedig van oka visszatérni Vörös Londonba, ahol a mágusok csatáját, az Essen Tasch-t rendezik. Miközben mindenki a látványos viadalra figyel, Fekete London árnya rávetül Fehér Londonra és utat keres magának ebbe a ragyogó világba...

Ahogyan az várható volt, Holland átküldése Fekete Londonba katartikus eseményeket indított el, belépett a játékba az ősi gonosz, akinek nem a hatalom mániája, hanem a pusztítás. Ráadásul okos is, tudja, hogy mit akar elérni, és azt hogyan tegye meg, miközben az egyetlen antari, aki megállíthatná, elég komoly lelki válságban van. Kell ugyan megmentette Rhy életét azzal, hogy odaadott neki az ő erejéből annyit, hogy visszahozza a halálból, de a mágia, amely örökre összeköti a sorsukat, nagyon komoly terhet jelent mindkettőjüknek. Rhy apja csak tetézi a problmákat azzal, hogy a fia életét féltve egyre szorosabb őrizet alatt tartja a vérmágust, akinél természetesen csak idő kérdése, hogy mikor szakad el a cérna. Lina még mindig keresi saját magát, istenien érzi magát a kalózhajón, de még mindig nem tudja, hogy kicsoda ő valójában. A mágustusán összeérnek a szálak, a fiatalok nagy nehezen bevallják egymásnak és maguknak, hogy mit éreznek egymás iránt (ez az egyetlen rész, amelyet nem sikerült túl jól megírnia a szerzőnek, kár érte), de most nem érnek rá a szerelemre, mert már megint itt egy katasztrófa, amivel szembe kell nézniük.

Új dimenziók tárulnak fel előttünk a mágiáról, amely Vörös Londonban nagyon erős, megtudjuk, hogy bár csak egyetlen antari van Kell személyében, aki uralni képes minden elemet, de meglepően sok olyan varázsló van, aki két, sőt három elemmel bír el, és ugye ott van Lina, akinek halvány lila gőze sincs arról, hogy milyen képességekkel van megáldva, de azért rá tökéletesen jellemző módon elindul az Essen Tasch-on, hogy kiderítse. A viadal nemcsak iszonyúan látványos, hanem kiváló díszletet is biztosít ahhoz, hogy megismerjük Vörös London politikai viszonyait, a különböző országrészeket, a nemesi házakat, és azt, hogy milyen nehéz dolga is van a királynak, hogy fenntartsa az egyensúlyt, és ne törjön ki háború ebben a virágóznak látszó, valójában erősen megosztott és erkölcsi sorvadásnak indult birodalomban. Sajnos azonban nem ért szót a fiával és Kell-lel, nem értik meg egymás problémáit, így egyenes az út a katasztrófához, amelynek a következményeivel a következő részben fogunk szembenézni (epedve várom).

Eléggé vaskos a könyv (575 oldal), de nekem nagyon rövidnek tűnt, olvastam volna még ezt a remek kis fantasyt, amely nem akar többet, mint szórakoztatni, de azt nagyon magas szinten műveli. V.E. Schwab nagyon filmszerűen ír, egyre biztosabb kézzel kezeli a karaktereket, és szövi a történet szálait, már előre forr a mágiamániában szenvedő vérem, ha belegondolok, hogy mi lesz itt a következő felvonásban, amikor tényleg az összes London sorsa lesz a tét. A trilógia egészét tekintve most nem történtek igazán vérre menő csaták (nincs hiány akcióban, de a mágusok nyilván nem az életükért harcoltak, hanem a dicsőségért és a közönség kegyeiért), azonban tökéletes felvezetés volt a végső csatára, mindkét oldalon felsorakoztak az erők, megismertük a mágikus Londonok világát, a köztük lévő láthatatlan kapcsokat, a konfliktusok forrásait, a vihar előtti csend dermesztő hangulata uralja a könyvet, amelyen egyetlen pillanatra sem lehet unatkozni, színessé tudja tenni a szürke hétköznapokat, és ez nem kevés. És állítólag az írónő másik sorozata, a Vicious, még jobb. Nagyon remélem, hogy előbb-utóbb azt is olvashatjuk magyarul. De addig is hajrá Kell, hajrá Lina, vesszen a fekete mágia, buli van a Londonokban, amit kár lenne kihagyni az életünkből!

9/10

A könyvet a Ventus Libro Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.