Olaszország, gyönyörű tájak, isteni ételek és persze romantika a köbön. Mert újrakezdeni tudni kell. Az életközepi válság egy nagyon mocsok dolog (tapasztalat), iszonyúan földhöz tudja vágni az embert, hogy pillanatokon belül romokban hever az élete, és aztán évekig tart, amíg újra jól tudja érezni magát a bőrében, mert teljesen újjá kell építenie saját magát. Jómagam az apróbb, megfontolt lépések híve vagyok, a történet főhőse, Frances viszont nem sokat laca-facázott, amerikai turistaként hirtelen úgy döntött, hogy vesz magának egy villát Toszkánában, felújítja és ott fog élni. Bátor és nem éppen átgondolt cselekedet, azonban mindenkinek megvan a maga útja, és hát nem éppen utolsó dolog a szenvedélyes taljánok szerelemre csábító földjén keresni a boldogságot. Érdekes, hogy régen nem tetszett a film, túlságosan sziruposnak találtam, azonban most, 42 évesen (kb. annyi idősen, mint a főszereplő) teljesen bele tudtam feledkezni, vagyis ez egy olyan történet, amire meg kell érni. A könyv hatalmas kedvencem volt, a gyöngyvászonra álmodott változat kicsit gyengébb, de ennél jobb rosszabb adaptációt soha ne kelljen néznünk. Egy jól tálalt romantikus darab, amelynek a legnagyobb erénye az, hogy teljesen át tudja adni az olasz életérzést. Egyáltalán nem akarja megváltani a világot, egy kedvesen, de nem bugyután szórakoztató alkotás az újrakezdésről, ennyi és nem több, de nagyon hangulatos lett a végeredmény, azonnal rohannánk Toszkánába, és mi lányok, keresnénk egy jóképű olasz macsót, akivel jól éreznénk magunkat, és újraépítenénk az önbizalmunkat. Alapvetően elítélem a futó kalandokat, de azok is kellenek ahhoz, hogy fejlődjön a személyiség, és előbb - utóbb összefussunk az igazival, akivel le akarjuk élni az életünket. Mert itt bizony dübörög a romantika az ijfabb és középkorúbb korosztály tekintetében egyaránt, ezért széles körben tudja megérinteni a nézőközönség szívét a sztori. Ebben a nem túl nyárias időben nagyon jól meg tudja melengetni a lelkünket ez a kedves film.

Frances (Diane Lane) élete romokban hever: elvált a férjétől, eladta a házát, és próbálja összekaparni magát. Barátnője, Patti (Sandra Oh) rábeszéli arra, hogy utazzon el Toszkánába felejteni, ahol a maga számára is váratlanul beleszeret egy Bramasole nevű romos villába és megveszi. Elkezdi felújítani az ingatlant, amely rengeteg kalandot és új barátságokat tartogat a számára, és közben szinte észrevétlenül, szépen lassan gyógulgat a kis lelke, és természetesen előbb-utóbb rátalál a szerelem is...

"Szanaszét szerelmeskedlek". Van az az élethelyzet, amikor pont egy ilyen mondat hozza helyre egy porig alázott nő önbizalmát. Mindenki túlesett már szerelmi csalódáson és némi erőgyűjtés után vetette már bele magát az élet sűrűjébe, vagyis ez egy olyan hétköznapian napfényes történet (nyilván felturbózva megfelelő mértékű romantikával, karakterekkel és gyönyörűen fényképezett jelenetekkel), amelyet mindenki a magáénak tud érezni, ezért simán bele tud feledkezni a toszkán villa felújítása körüli bonyodalmakba. Egy ilyen festői környezetben jól rá lehet csodálkozni a vidéki élet egyszerű szépségeire, hiszen egy nem túl érdekesnek látszó zászlópörgetés is nagyon izgalmas tud lenni, ha fülig szerelmes ifjoncokon lehet megértően mosolyogni közben. Egy igazi olasz vacsorát mindig élmény nézni és hallgatni, olyan szenvedéllyel élik meg a gasztronómiai élményeket a résztvevők, és olyan hevesen zajlik náluk a családi élet, hogy azonnal jókedve kerekedik a nézőnek. És akkor ott van még a hamisítatlan olasz táj, a zajos élettel, a szoros családi és baráti kapcsolatokkal, a túlcsorduló érzelmekkel, a szikrázó női és férfi energiákkal, és akkor a veszedelmesen jóképű olasz férfiakról nem is beszéltem (nyilván az urakat a szép hölgyek érdeklik jobban).

Diane Lane tökéletes választás volt a főszerepre, minden árnyalatát be tudja mutatni a karakterének, elviszi a hátán a filmet. Sandra Oh-nak nem jutott túl sok jelenet, de azért ő is meg tudja villantani a tehetségét. Lindsay Duncan elbűvölően romlott a kissé habókos művésznő szerepében, Roul Bova - t receptre kellene felírni szerelmi csalódásban szenvedő lányoknak, tutira kigyógyítja őket ebből a depressziós hangulatból. Nincsenek sztárok ebben a filmben (szerintem szerencsére, mert így a karaktereken van a hangsúly, nem az őket játszó színészek körüli felhajtáson), mégis mindenki hozzá tudja adni a magáét ehhez a kellemesen bódító alkotáshoz.

Ha valaki, akkor az olaszok aztán tényleg tudják élvezni az életet, el tudják mulasztani egy válságban lévő amerikai nő depresszióját, újjá tudják éleszteni az alkotókedvet, a kezdeti nehézségek után száguldanak az írónő ujjai a számítógép billentyűzetén, és persze a magánélete is egyenesbe jön. Jó és reményadó példa ez a történet a magányosoknak, gyógyír a szomorúságra, napfénnyel tölti meg a szürke hétköznapokat, újra fel tudja szítani a mindennapi rohanásban kissé megfáradt szenvedély tüzét, vagyis ezzel a filmmel nem lehet tévedni, ha egy is boldosághormonra van szükségünk.

A Napsütötte Toszkána nem akar több lenni egy kellemesen szórakoztató darabnál, amely egyáltalán nem felszínes, de azért nem is fekszi meg a gyomrot, szerethető és kedves romantikus film, kevés az ilyen a műfajban, nem véletlen, hogy még mindig nem merült feledésbe. Mézédes manna ez a bájos alkotás a reményre és szépre vágyó léleknek, e mellett eltörpülnek a dramaturgiai hibák, az, hogy a látványra nagyobb hangsúlyt helyeztek, mint a forgatókönyvre, stb. Már csak egyetlen kérdésem van: miért a számítógép előtt ülök, ahelyett, hogy egy jó pasival randiznék ?

7/10

A Napsütötte Toszkána teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.