Bramasole. A név a bramare ("vágyakozni"), illetve a sole ("nap") szavakból tevődik össze, vagyis azt jelenti, hogy "napra vágyó". Egy villa Toszkánánban, amelyet teljesen romos állapotban vásárolt meg az amerikai írónő - a kreatív írás egyetemi professzora -, férjével, Eddel együtt gyönyörűen felújított, ezzel a könyvvel pedig világhírűvé tett. 1996-ban jelent meg, és olyannyira sikeres lett, hogy 2 évig (!) vezette a New York Times besteller listáját és film is készült belőle 2003-ban Diane Lane főszereplésével. A titok valójában nagyon egyszerű: azt az olasz életstílust örökíti meg benne a szerző, amelyre valójában mindannyian vágyunk: kiélvezni a nap minden percét, megélve a pillanatot, finom ételekkel, jó barátokkal, nagy családdal körülvéve tolni a dolce vitát. Hosszú évekkel ezelőtt már olvastam ezt a könyvet, és imádtam, majd elkövettem azt a hibát, hogy megnézzem a filmet, amely a közelében sincs, nem rossz a maga műfajában, de a varázslat hiányzik belőle. Aztán a napokban teljesen véletlenül pont akkor kapcsoltam oda egy tévécsatornára, amikor elkezdődött a film, amelyet ezúttal dühöngés nélkül néztem végig, nem hasonlítottam össze a könyvvel, csak belemerültem az aranyos kis romantikus hangulatba. Aztán természetesen azonnal kitört rajtam a Toszkána-mánia, és mivel idén esélytelen, hogy eljussak erre a gyönyörű vidékre, inkább kihoztam a könyvtárból a könyvet, és máris elindulhattam a képzelet szárnyán Olaszországba, ezen belül Cortognába, felújíthattam egy vadregényes villát, beleszerethettem a környékbe, az életbe, és irigyeltem az írónőt Edért, akivel megoszthatta azt a csodát, amit Bramasole jelent. Azonban ezúttal már nem sikerült maradéktalanul elvarázsolnia az írónőnek, most már feltűnt az írás hullámzó színvonala, az eklektikusan elénk tárt leírásokból valahogy nem állt össze az egységes egész, azonban mindezzel együtt még mindig teljes mértékben át tudta adni az olasz hangulatot, még mindig élmény volt elolvasni ezt a realistán romantikus könyvet.

Egy amerikai professzor asszony újrakezdi az életét, és miután találkozott a nagy szerelemmel, akit Ednek hívnak, és hasonló foglalkozást űz, mint ő, őgy döntenek, hogy vesznek egy villát Toszkánában, amelyet ők maguk fognak felújítani. Fogalmuk sincs, milyen nehéz fába vágták a fejszéjüket, és miközben együtt néznek szembe a rengeteg gonddal és bajjal, a romos házból lassan, de biztosan barátságos otthon válik, ők maguk pedig egyre jobban elolaszosodnak...

A legutolsó ember vagyok a Földön, aki nekiáll egy házat saját kezűleg felújítani (ha akarnék se tudnék, klórérzékenységem és a hiperérzékeny bőröm miatt a közelébe se tudok menni a vegyszereknek, na meg ezer jobb dolgom is akad ennél a tevékenységnél), mégis azon kaptam magam, hogy teljes gőzzel szurkolok a kalandvágyó amerikai párosnak, akiket tökéletesen kikapcsol az egész évben általuk űzött szellemi munkából a néhány hónapos nyári fizikai munka. Sziszifuszi munkával (az olasz munkastílus miatti sokszoros idegbajjal megspékelve) ugyan, de néhány nyaruk rááldozásával elérték, hogy a ház úgy nézzen ki, ahogyan megálmodták. Minden tiszteletem az övék, nekem biztosan nem lett volna ennyi kitartásom ehhez a nem könnyű feladathoz. Azonban arra szerencsére maradt idejük, hogy nyakig merüljenek az olasz gasztronómiába, melynek köszönhetően rengeteg hasznos és meglepően egyszerűen elkészíthető receptet is olvashatunk a könyvben, olyan ínycsiklandozó módon leírva, hogy azonnal kedvem támadt egy kis bruschettára, pizzára, körtére mascarpone sodóban, és megannyi más finomságra. Egyáltalán nem szakácskönyvről van szó, de kellőképpen be lehet tárazni belőle olyan receptekből, amelyekkel kevés ráfodított idővel és energiával lehet nagyot villantani a család és a barátok előtt.

Amikor végeztek a házfelújítással, végre eljutottak odáig, hogy körülnézzenek a környéken, és innentől kezdve átmegy a leírás utazási naplóba, amelyben egy hangyányit túltengenek az esztruszkok, de hát nincs abban semmi különös, ha egy nem túl régi történelemmel rendelkező amerikai beleszeret egy ilyen ősi kultúrába. Amolyan blogszerű a szerkesztés, inkább hangulatjelentések a fejezetek, mint összefüggő történet, igen nehéz meghatározni a könyv műfaját, hiszen egyrészt életrajz, másrészt házfelújítási projekt, harmadrészt útleírás, negyedrészt szakácskönyv, ötödrészt pedig az olasz hétköznapok megörökítése. Azonban a szerző nem véletlenül a kreatív írás professzora, rendkívül olvasmányos és magával ragadó stílusban osztja meg velünk az élményeit. Kár, hogy a szerkesztés során az érzelmi hatást alárendelték a logikus felépítésnek, így időnként csapongóvá és önmagukat ismétlővé válnak a sorok, de ennél nagyobb bajunk ne legyen.

Nem véletlenül lett ekkora siker ez a könyv, megvan benne minden ahhoz, hogy feltöltse naphiányban szenvedő lelki akkumlátorainkat, sugárzik belőle az életöröm és az a fajta dolce vita, amely után annyira áhítozunk: mindenre van idő, el lehet merülni az ízekben, élményekben, nem nehézségnek fogjuk fel a felmerülő problémákat, hanem lehetőségnek, hogy kilépjünk a komfortzónánkból, fejlődhessünk és erősebbek legyünk. Az egyszerű vidéki életnek rengeteg szépsége van, amelyet csak lassan, évek alatt lehet igazán felfedezni, mert idő kell ahhoz, hogy belassuljon az ember lánya, és elkezdje élvezni a korábbi életétől teljesen távol eső hétkönapokat. Szerintem mindannyiunknak szüksége lenne egy Bramasole-ra, ahol megtalálja a lelki békéjét, és fel tud töltődni, ahová el tud menekülni a hétköznapok szürkesége elől.

8/10