Vajon mi lesz abból, ha egy olyan kiváló fantáziával rendelkező író, mint Matt Haig (aki engem megvett kilóra két korábbi könyvével, nevezetesen a A fiú, akit Karácsonynak hívnak és A lány, aki megmenti a Karácsonyt cíművel) eg olyan érdekes témáról ír regényt, mint az idő? Nos, többet vártam ettől az alkotástól, mint amit kaptam tőle, kissé szétesős volt a történet, a főszereplő karaktere is pöttyet unalmasra sikeredett és a katarzis is elmaradt, de ha remekmű nem is, egy helyre kis lektűr azért lett belőle, amit egyszer mindenképpen érdemes elolvasni, de ennél azért szerintem lényegesen több volt ebben a sztoriban. A Hegylakóból jól ismert dilemmát tárja elénk a szerző: mi értelme van a hosszú életnek, ha végig kell néznünk, hogy a szeretteink eltávoznak mellőlünk, az emberek kivetnek maguk közül és örökké menekülnünk kell, elsősorban a saját kínzó gondolataink elől? Hogyan lehet egyedül szembenézni az évszázadokkal, megtalálni a helyünket egy folyamatosan változó világban, meddig bírja el a lelkünk, hogy folyton újra kell kezdenünk, miközben az emberek, akik addig körülvettek bennünket, egyszerűen eltűnnek az életünkből? Merjünk-e engedni az érzelmeinknek, miközben tudjuk, hogy a végkimenetel csak tragikus lehet, hiszen a kedves megöregszik és meghal, míg mi fiatalok maradunk, van jogunk némi boldoságot lopni a rohanó időben, vagy csak csendben aszisztáljuk végig a történelmet majd váljunk mi is semmivé? Mit tanulunk az évszázadok során önmagunkról és a világról, fejlődünk és próbálunk a lehetőségekhez képest teljes életet élni vagy csak vegetálunk? Annyi izgalmas kérdés vetődik fel a téma kapcsán, és sajnos nem ebből a könyvből fogjuk megtudni a válaszokat. Az írónak rengeteg jó ötlete van, sok történelmi korba nyerhetünk bepillantást, láthatjuk Shakespeare-t színpadon, egy klubba járhatunk Charlie Chaplin-nel, beszélgethetünk egy jót Fitzgerald-dal, és megannyi érdekes emberrel, miközben napjaink Londonjának mindennapi életébe is betekintést nyerhetünk, vagyis nem unatkozunk, de a sok kicsiből valahogy nem áll össze az egész. Sajnos a végére elfogy a puskapor, az ígéretes kezdet, a hullámzó színvonalú folytatás (amelynek vannak zseniális magasságai, de elég komoly hullámvölgyei is) után egy csalódást keltő, semmitmondó lezárás lesz az olvasó jussa. Tisztes középszer, de az írótól ez kevés.

Tom Hazard negyvenes történelemtanár Londonban, legalábbis ennyi idősnek néz ki, valójában már a 439. életévét tapossa, egy francia grófi család szülötte, aki igen ritka genetikai elváltozásban szenved, sokkal lassabban öregszik, mint a többi ember. Nem halhatatlan, őt is meg lehet ölni, de a betegségek nem fognak rajta és az idő is csak lassan lesz úrrá a külsején. Több családi tragédia után depresszióval küzdve vészelte át az évszázadokat, mígnem 1891-ben talállkozott Hendrich-hel, aki egyfajta védőszervezetet hozott létre a saját fajtájuk összefogására, azonban meg is kéri az árát a (látszólagos) biztonságnak. Azonban az idő egyszer mindenkit utolér és  a lelki békét megtalálni egyáltalán nem könnyű feladat...

Nem könnyű fenntartani a néző figyelmét, ha a főszereplő eléggé egysíkúra sikeredik, és a jelleme nem sokat javul az évszázadok alatt, egy depressziós alakról van szó, akit egyáltalán nem tesz boldoggá a hosszú élet, ami neki adatott, hiszen elveszítette a családját, nincs értelme a mindennapi küzdelemnek. Aztán persze a végére minden jóra fordul, ahogyan az egy romantikus regényben dukál, de addig bizony fel kellett turbózni az eléggé lassúdadan zajló eseményeket, ugrálunk az időben, ha kezd unalmassá válni Tom nyafogása, mindig jön egy - egy izgalmas kaland a korábbi évszázadokból, ami szórakoztató ugyan, de egy idő után erősen kezd hiányozni az olvasónak egy komolyabb tartalom és egy karakteres jellemfejlődés, amit a végén próbál behozni a szerző, de kicsit izzadságszagúra sikeredett a szálak elvarrása sajnos, így egy negédes lezárásra tellett csak katarzis helyett.

Mindezzel együtt ez a könyv egyszeri kikapcsolódásra kiválóan alkalmas, de aki olvasott már Matt Haig-tól mást is, az tudja, hogy emberünk ennél sokkal jobbat is tud. Mivel már letett az asztalra több jól összerakott könyvet, nem egészen értem a dramaturgiai hiányosságokat, egy erősebb kezű szerkesztő is elkelt volna, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ez az alkotás rémesen rossz lenne, egyszerűen csak bosszantóan középszerű. Pedig a téma érdekes, a hosszú életből sok mindent ki lehetett volna hozni, az még nem lett volna baj, hogy kevés az akció, de sajnos nem sikerült annyi filozófiai tartalmat beleszőni, hogy eljusson az olvasó szívéig a mondanivaló. Akad benne néhány zseniális mondat, de ez nem elég ahhoz, hogy felejthetetlen élmény legyen ez a jobb sorsra érdemes történet. Kár érte.

A legnagyobb probléma az, hogy nincs igazán ütős ellenfele a főhősnek, aki ki tudná rángatni az apátiájából, Hendrichet ugyan próbálja démonizálni a szerző, de ez a már nagyon idős hosszúéletű ember egyszerűen nem elég félelmetes ahhoz, hogy komolyan vegyük, ráadásul még egy igazán ütős végjátékot sem sikerült neki írni, úgyhogy öszességében elég súlytalan lett, pedig kezdetben veszélyes manipulátornak tűnt. Tom évszázadok óta vergődik, keresi a lányát, iszonyúan magányos, és nagyon nem találja a helyét a világban, amely túl gyorsan változik ahhoz, hogy otthon tudná érezni magát benne. De az összes többi alba (hosszú életű ember) is ugyanilyen elveszett léleknek tűnik, egyedül Tom baráta Omai az egyetlen, aki megtanulta függetleníteni magát az idő nyomasztóan lassú múlásától, és megtanulta élvezni az életet. Nem bántam meg, hogy elolvastam a könyvet, de ennél többet vártam a szerzőtől, nem ez lesz az életmű csúcsa az biztos, de strandkönyvnek simán elmegy.

7/10

A könyvet a Gabo Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.