Vékony az a vonal, ami a szórakoztató marhaságot (amiket én amúgy halálomig tudok védeni: a Power Rangers film például teljességgel ilyen volt) elválasztja a pocsék celluloidtemetőktől. Az első Tűzgyűrű szerencsésen egyensúlyozott a jó oldalon: figurái ha többrétegűek nem is, de igazán karakteresek voltak, az akciójeleneteknek pedig volt súlya és tétje. Sőt, Guillermo del Toro lelkesedése, szíve is áttörte a vásznat, ahogy rendezői stílusa is megkülönböztette filmjét a többi blockbuster egyhangúságától. Ezzel együtt az első rész sem volt túlzottan kiemelkedő darab, de volt benne annyi ész és finesz, hogy az ember építette óriások a más világbeli idegen dögök téma minden logikai buktatója ellenére menő és geek-gyönyört okozó legyen.
Ez a második felvonás meg olyan kapcsolatban van az elsővel, mint ahogy a kis Eastwood, Scott viszonyul a híres édesapjához. Utóbbinak egyetlen pillantásában benne volt minden, amit érdemes volt tudni, plusz világokat volt képes megrengetni arcának barázdáival, előbbi viszont minden egyes szerepében olyan, mint egy üres váz, amire elfelejtették a karizmát, mint fedő réteget ráhúzni. A Lázadás megtekintése előtt negyed órát megnéztem Del Toro darabjából, és az a tizenöt perc több drámát, emlékezetes pillanatot tartalmazott, mint ez a film a teljes játékideje alatt: a nagy franchise építés közben kiöltek a folytatásból kvázi mindent, ami miatt az elsőt szeretni lehetett.
Úgy is mondhatnám, hogy Tűzgyűrű 2 minden hibát elkövet, ami miatt napjaink nagy költségvetésű műveit utálni lehet, vagy éppen sablonosnak és unalmasnak vélni. A karakterek elnagyoltak, papírmasé alakok, a történet csak arra szolgál, hogy meglegyen a szűk két órás játékidő, illetve legyen valami összekötő maszlag két akciójelenet között (ami azt illeti, itt még maszlagból is vagy ötször több van, mint kellene). A párbeszédek bugyuták, az egyes szálak olyan nyekeregve épülnek, hogy hallani véltem a készítők szenvedését. Van aktuális jó csaj, akinek annyi a szerepe, hogy... Hát, tulajdonképpen még annyi jelentősége sincs, hogy biodíszletként funkcionáljon szerencsétlen színésznő. Csak van, mert így lehet némi szerelmi szálat sejtetni, mert ugye az nyilván kell, épp csak idő nincs rá, meg késztetés, hogy megírják tisztességesen ezt az egészet... Elismerésre méltó ötlet, kreativitás, valamiféle egyedi vonás meg nagyjából olyan hiánycikk, mint az óceán közepén a teve. Nincs itt semmi látnivaló! A kísértetházas horrorfilmeknél ma már tényleg csak az unalmasabb, ha egy CGI nagyvárost amortizálnak le CGI szuperhősök/szuperdögök/óriásrobotok, itt meg nagyjából csak ilyen csörték vannak.
Én botor lélek amúgy azt hittem, hogy ha más nem is, az egymásnak feszülő monstrumok masszív rohamai majd feltöltenek némi adrenalinnal, mozibuzi énem meg örömmel veszi tudomásul, hogy végre világosban is összemérik erejüket a szemben álló felek. Jaeger vs Kaiju, FIGHT! És akkor az elején még csak-csak élvezetesnek találtam a két rövidebb mozgalmas részt, a végére viszont annyira lefárasztott már a totálisan érdektelen történet és annak totálisan nemtörődöm megvalósítása, hogy a finálét is fapofával néztem végig. Pedig ott nem egy Jaeger és nem egy Kaiju osztotta egymást, szóval elméletben vinnie kellett volna magával az eseményeknek. Viszont ahhoz, hogy ez megtörténjen, illett volna az akciókat tisztességesen megcsinálni, a CGI-nek súlyt adni, a kameramozgásokkal és a vágással ritmust adni az egész felhajtásnak. Nem jött össze.
A Tűzgyűrű 2 mindenesetre az a blockbuster, amit el lehet nézegetni, mert nem kirívóan fájdalmas élmény, de utólag belegondolva annyira nem tartalmaz semmilyen pozitív irányba kiemelhető elemet, hogy én például e cikk megírása közben egyre dühösebb és dühösebb lettem.
Aztán most már csak szomorú vagyok. Pedig ennek a filmnek olyannak kellett volna lennie, ami kihozza belőlem azt a pici gyereket, aki a fürdőkádban ülve a dinoszauruszok, tini nindzsa teknőcök és mindenféle más akciófigurák általa elképzelt és megvalósított csatáival múlatta el az idejét, és rohadt jól érezte magát.
3/10
