Már harmadik éve, hogy a januárt Richard Morgan aktuális fantasy regényének kritikájával kezdem. Az író Hősöknek való vidék-trilógiája a mostani kötettel a végéhez ért. Hogy dicső, avagy dicstelen lett ez a vég? Nos, ez a kérdés komolyabb kifejtést igényel, elöljáróban legyen elég annyi, hogy számos kiemelkedő pillanata ellenére nem vagyok maradéktalanul elégedett A végzet barlangjai című regénnyel.
A történet természetesen ott folytatódik, ahol az előző kötet, A holtak szava sztorija véget ért félbemaradt. Hőseink - név szerint Ringil, Archeth és Egar - néhány válogatott nemessel és a hozzájuk tartozó katonákkal együtt - nagyszabású expedícióra indultak, hogy felkutassák a dwendák egykori bajnokának maradványait. A kutatás kínos sikertelenségbe látszik fulladni, aztán egyik napról a másikra kitör a háború, és hőseink a frontvonal rossz oldalán rekednek. Az emberi hatalmak és a dwendák mellett istenek, kiriath gépezetek, és az isteneknél is hatalmasabb, titokzatos lények (Krónikikások) nehezítik meg Ringilék életét az ármánykodásaikkal...
Morgan előző két kötete arról szólt, hogy szokatlan momentumokkal felrázni igyekezett a sword & sorcery fantasy begyepesedett kliséit. Ezért lett meleg az egyik főhős, drogfüggő a másik, ezért vannak jelen a szerző világában rendhagyó humán fajok, és ezért állnak neki a fő karakterek úgy a kalandoknak, mintha a fogukat húznák. Ringil pl. nem akarja megmenteni a világot, bosszúból, dühből és keserűségől hozza meg a döntéseit.
A regények során mindvégig azt lebegtette be az író, hogy Ringilék el fognak kárhozni. Dicstelen halálban lesz részük, csúfosan elbuknak, vagy esetleg gonosz hatalmassággá válnak. SPOILERVESZÉLY! Megsúgom, hogy egyik eshetőség sem fog bekövetkezni. Hőseink végül kénytelen-kelletlen bele fognak simulni az "átlagos" hősökre váró fantasy klisékbe (királlyá koronázás/félistenné válás/hősi halál). SPOILEVESZÉLY VÉGE! Nem árulom el, hogy pontosan ki és milyen sorsban fog részesülni, ám Richard Morgannak végül nem sikerül a bravúr, hogy rendhagyó főszereplőinek valóban rendhagyó lezárást adjon. Ahogy a hősök sem tudnak kibújni az őket terelgető hatalmasságok számításai alól, úgy az író sem tud kibújni a rá nehezedő klisék súlya alól.
Morgan végül koncepcionális szinten elbukik, ám ez nem jelenti azt, hogy a könyvét nem érdemes elolvasni. Akinek tetszett az előző két rész, az mindenképpen szerezze be A végzet barlangjait is, mert csak így áll össze - valamelyest - kerek egésszé a hősök története. Az eddigiek során megszokott momentumok, jelesül a fanyar humor, a vészjósló hangulat, a vérbő akciók, a kellemetlen meglepetések, és a naturalisztikus-erotikus felhangok mind megvannak itt is.
Sajnos a hibák is jelen vannak, mégpedig hatványozottan: (az előző részről írt kritikámból idézek) "A történet megint kissé szedett-vedett és tétova, szóval nem kifejezetten erős, a világ még mindig nem igazán eredeti, ezek helyett - a már megszokott módon - a nagyszerűen megírt főszereplő triász, az életunt, száraz humorú attitűd, és a sajátos, sötétséggel és vérrel átitatott atmoszféra viszi el a hátán a kötetet." A főhösök szerepén azonban sokat ront, hogy Morgan hamar szétválasztja őket, így a köztük lévő bajtársiasság és a dinamika nem érvényesülhet igazán. További negatívumok, hogy Morgan számtalan kiváló ötletét nem tudja vagy akarja kibontani rendesen. Pl. (ismét magamtól idézek): "Ha már Ringil, akkor ki kell emelnem, hogy a harcos körül gyülekező szellemek szála megfelelően titokzatos, hátborzongató és eredeti lett ahhoz, hogy mindenképpen a regény legérdekesebb aspektusai között említsem. Ha ezt a vonalat a harmadik kötetben sikerül teljes mértékben kibontani, akkor bizony igazán parádés végkifejletre számíthatunk!" - Na, ezt a szálat Morgan ezúttal úgy söpri a padló alá két félmondattal, mintha soha nem is létezett volna...
Be kell vallanom, kicsit úgy érzem, így a végére mintha az író kicsit belefáradt volna a szereplők terelegetésébe és a történet fonalának gombolyításába. A felépítmény recseg-ropog, a történet néha zavaróan megtorpan, ígéretes szálak tűnnek fel aztán tűnnek el a süllyesztőben (lsd. ide az említett szellemeket vagy a rabságból kiszabadított kalózkapitányt), ráadásul ebben a részben a hősök a végjátékban egészen átlátszó szerepjátékos módon "tápolódnak fel", legyen szó akár Archeth tőreinek "felokosításáról", vagy Ringil mágikus erejének "szintlépéseiról".
Kicsit mintha a fordító, Benkő Ferenc is megcsömörlött volna Morgan regényétől: engem kicsit zavart, hogy lépten-nyomon "keble" volt a női és férfi hősöknek, nem melle, mellkasa, szügye, bögye, stb. Természetesen ez csak apróság, ám Feri korábban kiváló teljesítményt nyújtott, most pedig "csak" profit. Persze az is biztos, hogy a kiadó egy kicsit komolyabb odafigyeléssel kiküszöbölhette volna ezeket az apó problémákat. Apropó kiadó: a borító ezúttal sem lopta bele különösebben magát a szívembe, de jobban tetszett, mint az előző köteté.
Elég negatív kicsengésű lett ez a kritika, ám mindenképpen le kell szögeznem, hogy nagyon bántam volna, ha nem olvasom el ezt a regényt. Emocionálisan ez a mű ugyanúgy megérintett, mint a korábbiak, ugyanúgy szurkoltam a még mindig különlegesnek ható főhősökért (és mivel itt ténylegesen véget ért a történetük, ezúttal nem alap nélkül féltettem őket), és ugyanúgy meglepődtem a történet fordulatain. Ugyanúgy lenyűgöztek a filmszerű akciójelentek, és ezúttal még a Morgan által megfestett világ is színesedett némileg. Csak éppen... ez a regény az előjelek és az elvárásaim alapján lehetett volna sokkal rendhagyóbb, jobb, és élvezetesebb is, ha a szerző nem adja fel saját koncepcióját, és kicsit koncentráltabb munkát végez a kötet megírásakor.
7/10
A könyvet az Agave Könyvkiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
