Amióta jelen van, és kisebb forradalmár-státuszt harcolt ki magának a filmiparban a Netflix, támogattam jelenlétüket. Hiszen tényleg igaz, hogy a mai világban senki nem adna 100 milliót egy Scorsese-gengszterfilmre (de annak is örülök, hogy a Vének háborúja náluk kötött ki), ahogyan számos olyan gyöngyszemet is eljuttattak hazánkba (Beasts of No Nation, The Meyerowitz Stories), amiket máskülönben fél évvel az amerikai bemutató után kellett volna valahonnan letorrenteznünk. Néhány napja állt elő azonban először az a helyzet, hogy szívhattam a fogam a Netflix miatt: úgy néz ki, hogy a Magyarországon már bejelentett mozipremierrel bíró Expedíció nemzetközi forgalmazási jogait ők fogják megvenni, azaz a február 22-i mozis bemutató helyett 18 nappal később láthatjuk a filmet a Netflixen.
A 18 nap még így is jóval kevesebb, mint amennyit a jelenlegi status quo megkövetel: a legtöbb mozihálózat jelenleg azért nem hajlandó a Netflix produkciót műsorára tűzni, mert nem kapnak 90 napos exkluzivitást, hiszen ők nyilván előnytelen helyzetbe kerülnek, ha a 10 dolláros mozijegy váltása mellett a havi 10 dollárba kerülő streaming szolgáltatónál, otthon is megnézhetjük a filmet. (Arról nem is beszélve, hogy ezzel a jó minőségű kalózverziók is elérhetővé válnak már a bemutató napján.) Ez a stratégia egyre kevésbé kőbe vésett, számos darabnál tapasztalhattuk, hogy egyszerre jelenik meg VoD-on és moziban, de nyilván ez elsősorban a moziban minimális érdeklődésre számot tartó alkotások esetén működőképes megoldás.
A legújabb intézkedésük viszont ellene mutat mindennek, amit a Netflix számomra jelképezett: egy filmet konkrétan kivesznek a mozikból, hogy ráadásul még később is jusson el a nézőkhöz. Stratégiai szempontból ugyanakkor érthető, hogy a művet az Egyesült Államokban bemutató Paramount nem akar kockáztatni Észak-Amerikán és Kínán kívül: ha Alex Garland előző rendezését, a végül két Oscarra jelölt Ex Machinát vesszük, meglehetősen kockázatos ilyen alkotásokat bemutatni. Az Ex Machina az amerikai piacon kívül mindössze 11 millió dollárt termelt, hazánkban pedig arról lehet emlékezetes, hogy miután a hazai forgalmazó UIP három teltházas Titanic Filmfesztivál-vetítés után sem volt hajlandó moziba küldeni, kvázi gerillaforgalmazásban volt látható. (Emlékeim szerint egyszer az Artmozik éjszakáján, egyszer pedig az Oscar-gála előtt lehetett moziban megnézni a Titanic után.)
És ha figyelmen kívül hagyjuk ezt a kultstátuszt, a UIP részéről érthető is, hogy nem akart költeni egy maximum 35-40 ezer nézőre számot tartó film bemutatójára, sőt, nem is akart foglalkozni vele, amikor abban az évben csak a Jurassic World - Minyonok kettős több mint egymillió nézőt hozott nekik. Nyilvánvalóan a Paramount számára egyszerűbb, ha kétséges kimenetelű marketingkampányok levezénylése helyett a Netflix nyitóoldala végzi el a munkát - arról nem is beszélve, hogy az Imdb-n feltüntetett premierdátumok tanúsága szerint az Expedíciót még csak el sem adták olyan sok helyre. És akkor itt megemlíthetjük a Disney-Fox egyesülés árnyékát, amely jó eséllyel még a kevésbé rétegfilmek közül is kiirtja az olyan merészebb darabokat, mint a Deadpool, a Logan vagy A majmok bolygója-előzménytrilógia.
Elvégre ki szeretne 50-100 milliókat bukni Szárnyas fejvadász 2049-kaliberű filmeken? Mostantól mehet az összes ilyen a Netflixre, ahol látszólag feneketlen a pénztárca, és igazából a mai napig sem tudja senki rajtuk kívül, hogy milyen metrikák alapján költekeznek. Ugyanakkor azt sem mondhatjuk, hogy a sorozatgyártott tucatfilmek megfelelően termelnék a bevételt: az idei nyár mégis botrányosan rossz eredményével írta be magát a történelemkönyvekbe, azaz a futószalagon gyártott franchise-szórakozásra is egyre kevésbé vevők a nézők. Persze minden évben jön egy Star Wars, pár Marvel-film, egy Halálos iramban és egy Wonder Woman-féle meglepetéssiker, amelyek ideig-óráig feledtetik ezt, de lassacskán egy ilyen kimagaslóan teljesítő blockbusterre 9 másik bukás jut. De a stúdiók még mindig inkább tesznek fel 250 milliókat egy képregény-franchise sokadik rebootolására, minimális ismertséggel bíró filmek remake-elésére és évtizdekkel később elkészített folytatásaira, mint hogy teljes mellszélességgel beálljanak olyan bevállalós, egyedi munkák mögé, mint az Expedíció.
A híresztelések szerint ugyanis éppen az vezetett a Paramount-Netflix alkuhoz, hogy a film két fő producere, David Ellison és Scott Rudin elég komolyan összekülönbözött a rettenetesen sikerült tesztvetítések után. Ellison (akinek többek között a Baywatchot és az Űrvihart köszönhetjük) megijedt attól, hogy a nézők számára túl intellektuális és bonyolult volt az Expedíció, ezért változtatásokat akart eszközölni, a Lady Bird és az Ex Machina hétszeres Oscar-jelölt producere azonban ragaszkodott Garland víziójához – a végső vágás jogát pedig Rudin birtokolta, így nem butították le a filmet. A Paramount viszont már nem volt hajlandó egyedül vállalni ezt a kockázatot, így társfinanszírozóként bevonták a Netflixet.
Könnyen juthatunk tehát arra a kultúrpesszimista következtetésre, hogy nincs igény az intelligens, színvonalas produkciókra (és persze ez az elmúlt x év során változott meg drasztikusan), de ez is relatív. Hiszen a Szárnyas fejvadász 2049-et sem nézték meg kevesebben, mint Villeneuve előző filmjét, az Érkezést - csak az harmadannyi pénzből készült. Ahogyan az anyám! sem hozott kevesebbet (és nem utálta jobban a közönség), mint amennyit az összetett szimbolikával átszőtt művészfilmek szoktak, csak éppen lehet, hogy nem az ilyen darabokra kell 30 millió dollárt költeni. (Egyébként érdekes, hogy pont az a Paramount száműzi most a Netflixre az Expedíciót, ahol teljes mellszélességgel kiálltak Aronofsky mellett.) És valószínűleg Alex Garland második rendezésére sem lennének kevesebben kíváncsiak, mint az elsőre, csak az első hírek szerint az Expedíció ötször annyi pénzből forgott, mint az Ex Machina.
Úgyhogy hiába tűnik úgy, hogy jobb a kockázatos projekteket átpasszolni a Netflixnek (pontosabban az egyik típust a blockbusterek és a rétegfilmek közül), ezzel a hagyományos filmforgalmazás a saját sírját kezdte megásni. Miközben a 2017-es trendeknek megfelelően a közönség egyre jobban hozzászokik, hogy mindent azonnal, személyre szabottan kapjon, a streaming szolgáltató ezzel egyértelműen kijelölte, hogy már nemcsak a fesztiválkedvenc független filmekre, a stúdiórendszer számára megvalósíthatatlannak tűnő bizonyos szuperprodukciókra, hanem a hagyományos disztribúció számára is életképes alkotásokra is igényt tart, sőt, igényt is tarthat, mert sokkal hatékonyabban tudja őket eljuttatni a közönséghez, mint a nehézkes, lassú reagálású forgalmazók. A vállalat kezdi szépen kijelölni a határokat: ami nem Star Wars, képregényfilm, Transformers vagy Halálos iramban, az mehet hozzájuk, mert az emberek úgysem fognak jegyet váltani a többire - a Paramount pedig örömmel ment bele az előbb-utóbb saját halálát is jelentő alkuba.
Könnyű magunk előtt látni a jövőt, amikor a mozik műsorán tényleg csak a több százmillió dollárból készített produkciókat láthatjuk - és azokat is csak az adott pillanatban veszteséges befektetésként, amelyek igazán csak évek múltán, az akciófigurák meg tolltartók értékesítéséből fognak megtérülni. Mi pedig fintorgunk egyet az internetes műsorújság láttán, majd a böngészőben új lapot nyitva belépünk a Netflixre, ahol instant több ezer órányi csúcsminőségű szórakoztatás vár ránk. Az olyan szereplők, mint a Blumhouse vagy az A24 kétségkívül ez ellen dolgoznak, de kérdés, lesz-e elég hatalmuk, hogy 10 év múlva ne egy gigantikus Disney-Netflix háborúról szóljon a filmipar.
