Kata SWL kritikáját itt olvashatjátok

Amikor meghallottam Antal Nimród "hazaigazolásának" hírét, a nyilvánvaló örömbe némi félelem is vegyült. Azokra a szebb reményű futballistákra emlékeztetett, akik 1-2 évvel a topligás szereplés után nagy csinnadrattával hazatértek, csak hogy további 1-2 esztendő leforgása után már az NB1-es kiesőjelöltnél is csak a padra férjenek fel. Antal Nimród is hiába kapott jobbnál jobb ajánlatokat a Predators után, 7 év alatt egy Metallica-koncertfilmnél többet nem tudott összehozni, és saját forgatókönyveivel sem tudott semmit kezdeni - leszámítva nagy szerelemprojektjét, A Viszkist, amelyre az ilyenkor kvázi-kézivezérlésbe átkapcsoló Filmalap örömmel utalt ki egymilliárd forintot. Az első előzetes képei azonban megnyugtattak: már a trailer stílusa is árasztotta magából az itthon oly ritka nemzetközi színvonalat (valamiért jó előzeteseket még mindig nem sikerül vágnunk) és Antal amerikai rutinját. Ebben nem kellett tévednem: A Viszkis képileg tényleg lenyűgöző - minden más tekintetben már sokkal kevésbé. Egy csodálatos, kétórás Yonderboi-videoklipet kapunk, ami maximum formátumában emlékeztet egy filmre.

A Viszkis a 2017-ben elmaradhatatlan önreflexióval többször is viccet csinál abból, hogy már a rablások idején is biztosra vették, hogy film fog készülni Ambrus Attiláról - a kérdés tehát egy percig sem az volt, hogy megérdemli-e a nagyvásznas feldolgozást (most nem feltétlenül erkölcsi szempontokat nézve, bár szerintem ott sincs kérdés), hanem hogy hogyan közelítsék meg ezt. Erre pedig a nyilvánvaló lelkesedés ellenére láthatóan a forgatókönyvet a nulláról újraíró (saját bevallása szerint el sem olvasta a korábbi verziót) Antal Nimródnak sem volt válasza.

Alkotásának gyakorlatilag minden jelenete a krónikáról, és nem a drámáról szól. Számomra például kevés történet tudta megindokolni egy keretező, mesélős szál létjogosultságát, itt most ehhez képest nagyjából a játékidő egynegyede megy el arra, hogy Ambrus az őt kihallgató nyomozónak beszél életéről, noha távolról sem világos egyikük esetében sem, mit remélnek ettől a beszélgetéstől. Ugyanis itt válik világossá, hogy alapvetően a film egyik szereplőjének sincs kidolgozott karaktere, olyan összetett motivációja, amire konfliktust lehetne építeni.

Antal ugyan szinte iskolás módon veszi végig A Viszkis életét gyerekkorától kezdve, a figurából képtelen többet
megmutatni annál, mint hogy mindig is kleptomán volt, amikor pedig igazán csóró lett, akkor elkezdett nagyban utazni. Kínjában ezért erkölcsileg próbálja elemezni A Viszkis tevékenységét, a Schneider Zoltán alakította nyomozó a Facebook-kommentelők vehemenciával üvölti Ambrus arcába, hogy de mennyi embert bántott, az egész vitát pedig azzal zárja le a főszereplő, hogy "de legalább jól csinálta, amit csinált". A Viszkist azonban nem láttuk egy percig sem perfekcionistának, legfeljebb egy olyan öntudatos embernek, aki pont egy ilyen választ adna minden őt érő kritikára. Antal érezhetően nem mert, de talán nem is vágyott annyira mélyére ásni Ambrusnak, hogy igazán meg tudja ragadni alakjának, a médiában betöltött szerepének ellentmondásosságát, az alkalmanként poénkodással pedig jó előre igyekszik elvenni minden ilyesmi élét.

De a többi szereplő sem járt jobban: nyomozónk szinte csak a film utolsó perceiben fakad ki, hogy ő mennyi mindent feláldozott ezért az ügyért - de ebből az áldozathozatalból nem hogy a történet folyamán nem látunk semennyit, de figurájából is csak a megmagyarázhatatlan frusztráció árad, nem pedig a mindent a nyomozásért feláldozó detektív megszállottsága. És akkor még nem is említettem a romantikus szálat, amely csak úgy lóg a levegőben, és igazából semmilyen kárt nem szenvedne az alkotás, ha egy az egyben kivágnánk belőle.

Ahogy A Viszkis azzal is adós marad, hogy a rendszerváltás hagyatékáról, a 90-es évek hangulatáról, küzdelmeiről is megfogalmazzon akárcsak annyit, mint az Aranyélet 2. évadának egy-egy jelenete - valamennyire magyarázatot adva arra is, hogy hogyan válhatott Ambrus népi hőssé. Persze érthető, hogy az 1991-ig az Egyesült Államokban élő rendező nem kívánt hozzányúlni ehhez a témához, de így hiányzik a korhangulat, és magától értetődő az anakronizmusokat eredményező hanyagság, amit az utcaképek szélén feltűnő egy-egy újabb autómodell jelent.

Azért is különösen fájdalmas, hogy Antal nem írt magának kellően tartalmas szkriptet, mert képi fogalmazásmódja van olyan erős, hogy ne kelljen mindent szövegesen is a szánkba rágni. Mondanom sem kell, hogy az üldözések vérprofik, A Viszkis csak úgy tobzódik a vagány beállításokban, a bankrablások feszültsége, Ambrus érzelmei tökéletesen átjönnek a vásznon - igaz, ehhez kellett az is, hogy a rendező Szalay Bencében a látottak alapján a magyar film egyik legnagyobb tehetségét találja meg. Ráadásul Yonderboi az első, aki végre egy nem tolakodó magyar filmzenét alkotott: az aláfestés hol csak zörejek, egy ritmus szintjén kapcsolódik be, de mindig pont a kellő mértékben van jelen, és húzza magával a képsorokat. Amikor A Viszkist elkapja a lendület, akkor tényleg elhisszük, hogy Antal Nimród elhozta Hollywoodot Magyarországra.

Csak hogy ami áldás, az átok is: mivel rendezőnk ennyire hatékony történetmesélő, a bő két órás játékidő alatt képes mindent kétszeresen is a szánkba rágni. Ambrus pénz iránti sóvárgását (mint kb. mindent a karakterrel kapcsolatban) nemcsak a nyomozó veri a fejünkbe, de még egy Coca Cola-reklám és egy X-faktor-bronzérmes sztár videoklipjének közhelyességével megvalósított montázsban is megnézhetjük, ahogyan Szalay a hideg utcán bociszemekkel nézi a bár melegében szó szerint pénzt szóró nagymenőket. A brutális kongó ürességtől a rendező rengeteg megoldása kínosan amerikai, legyen szó Zack Snydert idéző túlstilizáltságról vagy életszerűtlen szövegekről.

A Viszkis tehát ugyanazt a tételt bizonyítja, mint a Kincsem: tudunk sok pénzből hollywoodi módra látványos és hollywoodi módra üres filmet készíteni, amely nem tud, de kicsit nem is akar túllépni a rablásokon csámcsogó Blikk-írások színvonalán, mert inkább termék, mint alkotás. Antal Nimród műve még azt a sokak által megelőlegezett bűnt sem követi el, hogy egy bűnöző ünnepeljen hősként, mert ahhoz állás kéne foglalnia, valamit meg kéne fogalmaznia. De A Viszkis csak továbbértékesíti azt a a Viszkis rabló-brandet, amit a média és Ambrus módszeresen épített fel az elmúlt két évtized folyamán.

6/10

A Viszkis teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán