Ahhoz képest, hogy szívem szerint már az első évad 6. epizódjával lezártam volna a sorozatot, és a folytatás felütése sem győzött meg, az Aranyélet 2. évadára egy teljes mértékben működőképes narratívát sikerült kialakítani, amely nemcsak a szálakat fűzte tovább, de a téteket is emelte. És bár ennek érdekében hétről-hétre egyre messzebb rugaszkodott a valóságtól, kelet-európai mutyiválogatásból egy klasszikus gengsztertörténetté válva, mindvégig hű maradt saját szellemiségéhez. Azonban ez a szintlépés sajnos jórészt koncepcióvezérelt maradt: ugyan ok-okozati összefüggéseiben megfelelően építették fel az írók az epizódokat, arra már nem maradt terük, hogy megfelelő alapozást kapjanak a döntések, pálfordulások és összecsapások. A szezon utolsó 90 perce alatt például egymás után 4 különböző verzió fogalmazódott meg Attilában céljai elérésére (nagyjából annyi, mint az egész első évad során összesen), azt az érzetet erősítve, mintha az írók kétszezonnyi történetet akartak volna egy kapkodó, összesűrített formában elénk tárni. Még a nagy attrakcióval kecsegtető flashbackek is többnyire csak triviális háttérinformációkat szolgáltattak, és sehogyan sem voltak képesek egyenértékű párhuzamát képezni a jelenben játszódó eseményeknek.

Ezen nem szépített az sem, hogy a szereplők száma gyakorlatilag megduplázódott, a drámáik megkomponálására fordított idő pedig értelemszerűen ezzel fordított arányban csökkent. Akár a 90-es évekbe tértünk vissza, akár Miklósiék új problémáival szembesültünk, akár az új figurák valamelyikével foglalkoztunk, vonásaik, motivációik vagy az őket körülvevő közeg is elnagyoltnak tűnt - egyszerűen azért, mert csak ennyire volt idő. Az írógárda ugyan helyenként még ügyesen vágta ki magát ebből (Janka visszaemlékezése egykori otthonában például messze a szezon egyik legerősebb drámai pillanata), de feladatuk lehetetlenségét jól mutatta, hogy a flashbackekben csak perceket és 5-6 mondatot kapott Gál Ferire kellett építeniük a történet legnagyobb tragédiáját. Az Aranyélet nagyravágyásában pedig arra is elfelejtett odafigyelni, hogy eseményeinek súlya is legyen. Ezen az első néhány epizód kliséparádéja sem segített sokat, de még ha nem is vádoljuk a sorozatot hollywoodi giccsel, határozottan igaz, hogy amikor már szereplők a sokadik bírósági ügyből, csődközeli helyzetből és tűzpárbajból vágják ki magukat, a következő alkalommal már kevésbé átélhető a fenyegetés - hiába lenne az papíron nagyobb.

Dyga Zsombor rendezése pedig szintén az alkotók szándéka ellen dolgozott. Igen, megint láthattunk egy pazar hosszú beállítást, közvetlenül utána pedig egy annyira parázs és színvonalas akciójelenetet, hogy a Cop Mortem néhány hülyegyerek ökörködésének tűnik mellette, de Dyga Zsombor minden más momentumot is csak ilyen hivalkodó, hatásvadász köntösben tudott elképzelni. Dialógusai alatt úgy rohangál szereplői körül a kamerával, mintha Tony Scott teljes munkásságát bele akarta volna sűríteni ebbe az 5 epizódba, Iñárritu teljesítménykényszerét idézően vadászik az extravagáns beállításokra és kameramozgásokra, sokszor nemcsak teljesen feleslegesen, de kifejezetten öngyilkos módon is. Mátyássy Áron eszközei ugyan nem látványosan mások (a 7. epizód fináléját például ő is egy hosszú beállításba komponálta), de éppen annyival visszafogottabbak, hogy segíthessék a színészek munkáját. Akikre a legkevesebb panaszunk lehet: bár a fordulatok gyorsasága és az elnagyoltság az ő játékukra is rányomják a bélyegüket, továbbra is hibátlan átéléssel hozzák szerepeiket, az újak pedig pazar castingról tesznek tanúbizonyságot. Ifj. Vidnyánszky Attila például még Thúróczy Szabolcsnál is jobban alakítja Miklósi Attilát (ami a Veszettek után számomra különösen is nagy szó), de Végh Zsolt vagy Waskovics Andrea munkáját is csak pozitív jelzőkkel tudom jellemezni.

Felemás érzésekkel zárt számomra tehát az Aranyélet 2. évada: nem lett egyértelműen rosszabb, mint az első, továbbá egyszerre kerülte el az önismétlés és a túlzások csapdáját is, mégis egy félig megemésztett, felszínesen élvezhető darab maradt számomra. Végeredményben a sorozat nemcsak abban nőtte ki a neki szabott keretet, hogy a tévé képernyőjén (a hazai produkciókhoz képest mindenképpen) mozis jellegű élményt kaptunk, hanem abban is, hogy a félig-meddig minisorozat jellegű, 8 epizódos méret már túl szűknek bizonyult. Bízom benne, hogy az alkotók ezzel a tanulsággal vágnak bele a következő szezonba, és végre minden tekintetben a magyar filmgyártás etalonja lehet az Aranyélet.

Az Aranyélet teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán