Emlékszem, a Budapest Noir volt az a film, amelyet a Saul fia győzelme után szinte már napokkal hazánk következő Oscar-esélyesként emlegettek - és nem magyar laikusok, hanem nemzetközi szaklapok. És igen, jó hírnek tűnt, hogy végre egy itthon szokatlan műfajt (sőt, egyáltalán, műfajt) próbálnak vászonra vinni, illetve, hogy ebben egy sikeres Kondor Vilmos-regényre támaszkodhatnak. De az első béna plakát, az első sótlan előzetes láttán bennem önkéntelenül is egyre gyülemlett egy rossz előérzet, amit jó darabig sehogyan nem tudtam megfogalmazni.

Pedig sokat írtam már idén a hazai filmgyártás legnagyobb problémáiról a Kincsem, illetve legfrissebben az Aurora Borealis kapcsán, és ami a legjobban nyugtalanított ebben, hogy minden kétségem ellenére határozottan van valami közös vonás ezekben a félresikerült produkciókban - már a Budapest Noirt is idevéve. És rá kellett jönnöm, hogy ez nem más, mint a vízió totális hiánya. Amennyire rendezőközpontú a filmgyártásunk, minden azon múlik, hogy a direktornak van-e terve ezzel a történettel, hisz-e annyira az alapanyagban, hogy magát is felőrölve, a saját életének legintimebb titkait feltárva vigye a vászonra. Ezért kaptunk olyan csodálatos darabokat, mint a riasztóan őszinte Ernelláék Farkaséknál, a minden pofonjával dühtől forrongó Kojot, a mesebeli szépséggel szétroncsolt Kút vagy a szívbe markolóan esetlen Testről és lélekről. És ugyanezért csináltak kommersz blockbustert a Kincsemből, ezért lett elbaltázott Felperzselt föld-utánérzés Mészáros Márta filmje, és ezért nem kapott jó adaptációt Kondor Vilmos regénye.

Ennek megértéséhez csak az az egyszerű kérdést tegyük fel, hogy miről szól a Budapest Noir? Mármint - mivel sokan jellemzően rosszul értik ezt a kérdést - nem arra vagyok kíváncsi, hogy egy bűnügyi újságíró egy meggyilkolt prostituált után nyomoz, hanem arra, hogy mit akar ezzel mondani a film? Miért akarhatta Gárdos Éva vászonra vinni ezt a történetet? Vegyük például a Szemekbe zárt titkokat, amely detektívtörténet mellett egy lenyűgöző tabló a háttérben meghúzódó diktatúráról, szerelemről, megbocsátásról és bűnhődésről. A Budapest Noir ezzel szemben a korszellemre való reflektálást elintézi annyival, hogy egyre több a csúnya fasiszta, akik a zsidókat bántják - és ez van, mert ez van, ahogy ezt főszereplőnk az utolsó snittben előadja.

Gordon Zsigmondot ugyanis még az sem zökkenti ki műmájer coolságából, hogy kedvenc trafikosa gyűlöletbűncselekmény célpontjává vált, egy félmosollyal megvonja a vállát és elsétál az éjszakába. Kolovratnik Krisztián gyomorforgató egysíkúsággal hoz egy olyan karaktert, akinek nincsenek érzelmei, félelmei, sebezhető pontjai, ezek helyett viszont bármilyen helyzetben el tud sütni egy cinikus-szarkasztikus megjegyzést. És nagyjából ennyi is az összes funkciója, ugyanis a mű többi karakterére nincs hatással, a nyomozáshoz szükséges információkat is inkább asztalfiókokból lopja ki, mint hogy még egy mondatot kelljen váltania a vele szemben ülővel. És a Budapest Noir legtöbb jelenete tényleg ennyiről is szól: nem tudjuk, hogy Zsigmondnak, a másik félnek milyen szándékai vannak, van-e köztük valódi konfliktus, mi tétje a találkozónak, a lényeg az, hogy kiderüljön a néző számára fontos információ, onnantól kezdve pedig ugorhatunk is a következő jelenetre. (Ironikus, hogy ehhez képest a film meg sem próbálja megoldatni velünk a rejtélyt, hanem azt majd jó ponyva-krimikhez méltóan a főszereplő rángja a szánkba a finálé során.)

Alig van olyan momentuma az alkotásnak, amely következményekkel bírna bármi másra nézve. Hiába fenyegetik meg Zsigmondot, hiába fenyeget meg ő bárkit, vagy éppen verik meg, minden ugyanúgy, ugyanabban a mederben folyik tovább. A szereplők érzelmi reakciói teljesen véletlenszerűek, még meglepődni sem tudnak rendesen, ami különösen is fájdalmas olyan színészóriásoktól, mint Anger, Kulka vagy Thuróczy. Üvölt erről a filmről, hogy nincs mögötte rendezői koncepció, sem felépítésében, sem stílusában. Noirnak annyiban noir, hogy a főszereplő nagyon kiábrándult és sokat cigizik, a korabeli Budapest érzékletessége is leginkább Pater Sparrow látványtervezőt dicsérik, aki jól oldotta meg, hogy a látványos vfx-totálok hiánya ellenére is megteremtődjön a korhű hangulat. De a fényképezésben például már egy értelmes, mélységgel rendelkező kompozíciót sem lehet találni.

Gárdosnak ugyanis mintha az lett volna az elképzelése, hogy mindent valamilyen tárgyon, felületen túlról fotóz, ami akár jól is el tudott volna sülni (megint csak a Szemekbe zárt titkok hasonló képei jutnak az eszembe, ahol teljesen hétköznapi objektumok is sokszor szinte összenyomták a szereplőket), de itt egyszerűen csak bele van dobva ez az ötlet minden képbe, ami hamar iszonyú frusztrálóvá válik. Folyton azt vettem észre, hogy egy életlen szobanövény, ágykeret, oszlop, ajtó van a látóteremben, a 90 perc végére pedig jobban jojózott a szemem, mint egy rosszul konvertált 3D-s film után. És akkor még el sem indult a kamera. A Budapest Noirnak ugyanis minden egyes snittjében van egy slider vagy egy fahrt. Nem viccelek, MINDEN EGYES SNITTBEN. Még egy egyszerű közelit egy arcról sem tudtak úgy felvenni, hogy ne svenkeljen két centit a kamera, a nagytotáloknak szigorúan a tér másik feléről indulva, félkörívben kell megérkezniük a szereplőkre. Gárdos mintha pont nem bízott volna a vágóban, igyekezett minél több rövid egysnittest beletoldani a filmjébe, csak hogy ezek nem valódi kompozíciók összekötései, hanem a kamera random mozgatásai a jelenetben, ami még a szereplőkkel sincs összehangban. (Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy pár nappal korábban megnéztem ezt a videót David Fincherről, mondanom sem kell, ég és föld a különbség. És nem Gárdos javára.) De a tisztesség kedvéért nem hallgathatom el, hogy legalább a rövidke autós üldözésben megmutatkozik vágói és nemzetközi tapasztalata.

A Budapest Noir legalább krimiként elfogadhatóan teljesít - ha nevezhető "elfogadható"-nak az a színvonal, amire detektívtörténetként mondjuk a Hóember volt képes, de tény, hogy még ezen a téren van a legkevesebb baj a filmmel. Viszont érzékletes korábrázolást, drámát, mondanivalót és főleg jó alakításokat ne keressünk benne - avagy semmi olyat, ami egy kiforrott, következetes látásmódról tanúskodna. Én nagyon szeretnék tartózkodni az olyan cinikus megjegyzésektől, mint hogy Andy Vajna csak kifizetést tartott egyik régi alkotótársának (na meg a statisztákat szervező feleségének...), de az összkép alapján a könyv akármelyik rajongója lelkesebben állt volna a feladathoz, mint Gárdos Éva. Meg végül is Gordon Zsigmond után szabadon én is lehetek ennyire kiábrándult.

4,5/10

A Budapest Noir teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán