[A FORGATÓKÖNYV INNEN TÖLHETŐ LE]

Az idegeninváziós történetek nagyjából kétféle végkimenetelt tudnak elképzelni: vagy hősiesen megvédjük magunkat a fenyegetéstől (esetleg annak első hullámától), vagy gerillaháborúba vagyunk kénytelenek visszavonulni, miután ellenfeleink megsemmisítették bolygónk fő védvonalait. A Morningstarban azonban egyik sem történt meg: hosszas csatározás után egy tűzszünet során végül felosztottuk a bolygót a két faj között. Azonban a xenok pontosan tudják, hogy hogyan álcázzák embernek magukat és épüljenek be közénk, éppen ezért a kémelhárítás minden korábbinál fontosabb szerepet kap. Főleg, amikor kiderül, hogy az idegenek egyik frakciója mindent megtesz azért, hogy lerombolja a törékeny megegyezést...

Már önmagában a fenti elgondolás is újszerű, de a Morningstar ebbe még egy csavart visz azzal, hogy ugyanannyi, sőt, gyakorlatilag több teret enged az UFOk nézőpontjának. Nevetséges belegondolni is, hogy mennyi mű ábrázolja a földönkívülieket rovarszerű kártevőkként, agyatlanul pusztító entitásokként és mennyi kölcsönöz nekik valóban humanoid jelleget külsejükön kívül is. David Birke egy jellegzetes és azonosulható idegen fajt álmodott meg, amely a szokásos űrlényinváziós történetekkel ellentétben egy kidolgozott kultúrával rendelkezik. Az író igyekszik felrúgni a tipikus "vagy mi, vagy ők" dichotómiát, és elpusztítandó gonosz helyett az emberi konfliktusokra jellemző árnyaltságot megmutatni a két faj között kialakult tűzszünet révén. A Morningstar xenoinak megvannak a maguk teljesen érvényes motivációi, spirituális berögződései és emberi formában is érzékelhető sajátosságaik - de a forgatókönyv szinte minden eleméről elmondható ez, például az évtizedekig tartó háború és a nyomában megszülető új környezet is egy cizelláltan megalkotott univerzumot teremt. (Amely ráadásul kicsit a hasonló állóháborút feldolgozó A holnap határára emlékeztet.)

Ugyanakkor az átgondoltság még hiányzik ebből a brainstorming-jelleget öltő összképből: az idegenek és eszközeik túlnyomórészt a welles-i és lovecrafti örökségre támaszkodnak (na meg persze a bármelyik sci-fi történetben tetszőlegesen elsüthető plazmafegyverből is találunk temérdeket), a szerző kb. 10 oldalanként húz elő egy újabb szuperfegyvert a xenok tárházából, az emberek világának tudományos fantasztikus aspektusai pedig érezhetően hasonló esetlegességgel vannak kitalálva. (Kedvenc sablonom, hogy a 80-as évek sci-fijei mintájára a közterületeken elhelyezett monitorok híreiből tájékozódik mindenki, mintha az okostelefonok nem is léteznének.) És noha az akciójelenetek mindegyike kellően tempós és izgalmas, ezeknél sem az érződőtt, hogy jól ki lennének gondolva. Számomra az űrlények kultúrája sem volt teljesen érthető, amin valószínűleg sokat tudna javítani, ha nem csak az utolsó 15 oldalra merészkednénk át az ő térfelükre - elvégre ha Birke egyenrangúan szeretne mesélni a két világról, a játékidő akár felét is áthelyezhetné oda. Valószínűleg ezért is tűnik ennyire erőtlennek a harmadik felvonás, amely vizuálisan és tartalmilag is egy előregyártott elemekből építkező finálé, adós maradván azzal, hogy a felvetett kérdésekkel méltó módon foglakozzon.

A Morningstar mégis rendkívül megkapó, érezni, hogy szereplőinek, helyszíneinek van múltja, és Birke jeleneteit rutinosan és érzékletesen festi meg. Megkockáztatom, emiatt videojátékként még egy fokkal jobban is működne, mint filmként, de az biztos, hogy egy csodálatos történetről van szó, amelyről szerzője még nem találta ki maradéktalanul, hogyan is akarja elmesélni.