(Az írás spoileres.)

Amikor 2008-2009 tájékán először láttam a Gran Torinot, úgy csapódott le benne, mint egy kiváló darab. Azonban most, hogy újranéztem már érzékeltem valamiféle nosztalgikus bájt: Clint Eastwood műve egy olyan amerikai filmnek tűnt már, amilyen azóta sem, illetve egész pontosan azóta nem készült. Jött 2008, és vele a válság, amely közvetlenül-közvetve lerombolt szinte mindent, amit a Gran Torino még az amerikai értékek dicshimnuszaként megénekelt. Amerikából és a világból kiveszett a társadalmi felelősségvállalás, a nemcsak a kisebb közösségekbe, de az államba vetett bizalom is, és egyáltalán az az érzés, hogy valaki más igazságot szolgáltat nekik. Márpedig a Gran Torino éppen erre a három alappillére építkezik.

Kézenfekvő Walt Kowalski hozzáállását hagyományos, faji rasszizmusként felfogni (számos durva megnyilatkozása, ignoranciája erre utal), de ő nem faji kirekesztést, hanem kultúrrasszizmust gyakorol: a már asszimilálódott bevándorló kéri számon az amerikai kultúra felvételét a hagyományaikat őrző és öngettósító hmongokon. (Ironikus és beszédes részlet, hogy állítólag magát Eastwoodot sem érdekelte a hmong kultúra eléggé ahhoz, hogy megfelelően reprezentálja és tekintettel legyen színészei ötleteire.) Míg ma a legtöbb ilyen irányú érzület kerítés- és falépítésben nyilvánítódik ki, Walt világképe meglehetősen inkluzív, viszont ellentmondást nem tűrő kulturális hegemóniát kíván kiterjeszteni szomszédaira.

A Gran Torino tehát nem az elfogadást és sokszínűséget hirdeti fennen, hanem az amerikai értékekbe való betagozódás nagyszerűségét. De már csak azért sem triviális, mert ez alatt nem poszteren szerepeltethető közhelyeket, a zászlólobogtatós szabadságeszményt és az alkotmány különböző pontjaira hivatkozást kell érteni, hanem az amerikai nemzet közösségébe való tartozás kifejezését. És egyben pedig ennek elsöprő győzelméről szól minden egyes pillanata. Az egyik legérdekesebb pontja a filmnek, amikor Sue Waltot saját édesapjukhoz hasonlítja:

Sue: "... nagyon régimódi volt és vaskalapos."

Walt: "Én is az vagyok."

Sue: "Igen, de maga amerikai."

Walt: "Ezt hogy érted?"

Sue pedig nem válaszol.

De nagyjából ezt hallani ki a szavaiból: "maga amerikai, tehát természetszerűleg felsőbbrendű, követendő példa, nem kell ahhoz külön amerikaiságot képviselnie". Még csak a játékidő első felénél járunk, de az USA máris learatta első győzelmét.

Ráadásul - mint a fenti beszélgetés is mutatja -  ezt sokszor egyszerű konzervativizmusként, generációs ellentétként ábrázolja Eastwood:  a rendmániás főszereplő számára mi sem természetesebb, mint hogy újrafesteti a szembeszomszéd csúnya homlokzatát, hogy veteránként férfiasságból még a helyi gengsztereket is kioktatja. Ugyanakkor elég egyértelműen átszűrődik, hogy a rendezett utcaképet a közösségi lét egyik alapvetésének tartja, mint ahogyan a modern maszkulinitásról alkotott lesújtott véleményét is Sue udvarlójának címezi, aki képtelen volt megvédeni a lányt. A látszólag magának való és mogorva, családjától elhidegült öregúr nézeteinek tehát pont a másokért való felelősségvállalás az egyik sarokpontja, és éppen ezért ellenfeleit is úgy formálja meg a forgatókönyv, mint akik saját legszűkebb közösségükben teszik a legnagyobb kárt. Walt morális felsőbbrendűségét nem az adja meg a hmong gengszterekkel szemben, hogy ő az erkölcs és a törvény szerint él (sőt, a koreai háborúban maga is elmondhatatlanul szörnyű dolgokat tett - amikor az amerikai értékek védelme ezt követelte meg!), hanem hogy a másik fél írmagját sem képviseli az ő közösségi eszményének.

A lezárás éppen ezért sem lehet egy önbíráskodó elégtétel, hiszen nem Waltnak kell igazságot szolgáltatnia, hanem az ő társadalomképének kell győzedelmeskednie. Ez szöges ellentéte az általa olyan jól ismert westernes rendcsinálásnak, vagy annak erősen önreflexív továbbgondolásának, amikor a Nincs bocsánatban mindenkivel végez ugyan, de ezzel valósul csak meg igazán a főhős értékvesztése. Ehhez képest Walt Kowalski halála legyen bár dicstelen, de a közösség dicsőségessé teszi: ez inspirálja a szomszédokat, hogy egytől egyig megjelenjenek a háta mögött, és tanúként tegyenek a gengszterek börtönbe csukásáról. De akad még egy ennél is nagyobb diadal: az államé, aki méltó büntetést ró majd a rosszfiúkra. Fel sem merül, hogy homok kerülne az igazságszolgáltatás gépezetébe, ne tudnák elítélni a bűnösöket, vagy éppen emberölését korántsem kapnának akkora büntetést, hogy ne az utcán rohangáljanak néhány éven belül - az akadály kizárólag a társadalom oldalán jelentkezik, amely nem hajlandó tanúskodással segíteni a rendőrség munkáját.

Természetesen nem azt akarom állítani, hogy a Gran Torinoval bezárólag minden egyes amerikai film ezt a szemléletet hordozta. A szökevénytől a Közellenségig tucatjával lehetne sorolni az összeesküvés-filmeket, amelyek burkoltan vagy kevésbé burkoltan a rendszerrel szembeni bizalmatlanságot tükrözték, viszont 2008 óta már egyáltalán nem sikk ennyire naivan kifejezni bizalmunkat az igazságszolgáltatásban. A kortárs filmtermésen a Hell or High Water nyitóképének graffitije áll: a bankokat kimentettétek, de minket bezzeg nem! - ez ma az egyén és a felette álló társadalmi szerkezetek viszonya, ezért lehet az anti-establishment érzület meglovagolásával választásokat nyerni.És napjainknak már valóban nem a közösségért mártírhalált vállaló és az állam igazságtételére támaszkodó Walt Kowalskik a hősei, hanem a texasi bankokat végigrabló, modern Robin Hoodok, akik hajlandók tucatnyi emberen átgázolni, csak hogy gyerekeiknek jobb legyen - és a halált is ezért a célért vállalják. A Gran Torino gyönyörű kétértelműsége pedig abban is tetten érhető, hogy vehetjük úgy, Walt azért tolt ki végrendeletében gyermekeivel, mert utálta őket, de akár úgy is, hogy nem családját kívánta tovább gyarapítani, hanem tágabb közösségéből azokat, akiknek igazán szükségük volt erre.

2008-ban még egy teljesen vállalható üzenet volt, hogy ha másoknak adunk, akkor nem hogy nem veszítünk, de mindenki gyarapodik. Ma már a szomszédok valószínűleg kiszúrnák a Gran Torino gumijait, amiért Walt Kowalski befogadott egy hmong srácot.