A szökevény a már utolsókat rúgó VHS-korszak leváltására érkezett: hozzáállása már a 90-es évek letisztultabb, profibb és ambiciózusabb produkcióinak előszelét hozta magával, ami végül még jó néhány Oscar-jelölést is ért a filmnek. Az tagadhatatlan is, hogy Andrew Davis műve sok tekintetben kiemelkedőnek látszik, azonban éppen azok az összetevők hiányoznak belőle, amelyek valóban egy korszakos remekművé tehetnék.

A szökevény ugyanis azok közé a filmek közé sorolható, amelyek kiválóan működnek - papíron. Adott egy főhősünket folyamatosan cselekvésre késztető rejtély (ki oltotta ki főhősünk feleségének életét, ami miatt őt állította vádlottak padjára az ítélőszék?), fáradhatatlan üldözők és egy kellően leküzdhetetlennek tűnő helyzet, amely vadabbnál vadabb akciójelenetekbe hajszolja őt. Meg kell hagyni, dicséretesen konzekvens, kiegyensúlyozottan működő koncepcióról beszélhetünk, a tankönyvek szerint éppen így kell egy jó akcióthrillert megalkotni - nem csoda, hogy a legtöbb "ártatlanul bemártott hős"-dramaturgiát felvonultató darab is ugyanezeket az elemeket használja. És ha elengedjük magunkat, ez a maga felszínes módján kielégítő is, de ha az igazán hatásos filmek a részletekben megmutatkozó jellemzőit már nem találni meg rajta.

Egyszerűen csak arról van szó, hogy a történethez felállított mozgatórugók túl mesterségesek: Richard jellegzetes higgadtsággal közelíti meg az előtte álló problémát, amivel éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy nevének tisztázása és a valódi tettesek kézre kerítése számára csak megoldandó feladat és nem az érzelmi kielégülés eszköze, amivel például képes lehet feldolgozni gyászát. (A Bourne-csapdában például ezért is kötik össze ugyanezt a mechanikát egy múltfeldolgozó karakterdrámával.) Hiszen ha ez a cél, akkor teljesen irreleváns, hogy sikerül-e tisztáznia a nevét, ha pedig nem, akkor végeredményben csak egy a veszteséggel már megbékélt ember egotripjét követhetjük.

Nem érezni tehát valódi téteket a nyomozás sikere, a rendőrök kezére kerülés veszélye mögött, ráadásul ha nem lehet érzelmi reakciót kiváltani főszereplőnkből, nehéz hibákra is kényszeríteni. Ennek megfelelően a forgatókönyv csak meglehetősen erőltetett módon tud kialakítani konfrontációt kialakítani: Richard valahogy mindig kénytelen üldözői szeme elé kerülni, ahonnan kiszámítható módon mindig egészen hihetetlen eszközökkel kénytelen kiszabadítani őt az írói fantázia. A méltán elhíresült vonatos jelenetet leszámítva ezek pedig többnyire csak egyszerű fogócskák, kevés valódi feszültséggel és csavarral. Ezen nem segít az sem, hogy a nyomozók szemszöge rendre egyenrangúvá válik az övével, egyrészt kiölve a meglepetés erejét, másrészt elbizonytalanítva a nézőt abban, hogy valójában kinek is kéne szurkolni - ezzel csak még átélhetetlenebbé téve a látottakat.

A szökevényt tehát bátran lehet mutogatni a forgatókönyvíró iskolákban, hiszen felépítése, szerkesztése valóban elsőrangú. Azonban mint ahogyan a tankönyvekben, ebben az alkotásban sem találunk választ arra, melyek azok az húzások, amelyek egy igazán nagyszerű és emlékezetes akció-thrillert eredményeznének. Mert A szökevény nem az, még ha látszólag csak egy hajszál is választja el ettől.

7/10

A szökevény teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán