Mondhatnánk, hogy a Netflixet éppen az olyan produkciók végett találták ki, mint az Okja: hiszen Bong Joon-ho Snowpiercere a legtöbb helyen elkerülte a mozikat, és az USA-ba is csak kegyetlenül megvágva engedték be - most pedig végleg eljött az ideje, hogy a mainstream közönség számára feldolgozhatatlan darabok átköltözzenek egy olyan platformra, ahol végre teljes pompájukban tündökölhetnek. Azonban ahogy ez az év első felében is már bebizonyosodni tűnt, a Netflix egyelőre még nem érett meg ahhoz, hogy méltó menedéket nyújtson a filmművészet számára, erre pedig a maga koncepciótlanságával ez a darab is ékes bizonyíték.
Az Okja egy látszólag filmszerű, a felszín alatt azonban irgalmatlanul életképtelen alkotás, tele széttartó narratív elemekkel: adott egy vezérigazgató-testvérharc, ami érdemben nem befolyásol semmit a történet folyását, egy állatbarát-anarchista csapat, akik jelenléte folyton-folyvást hasonló hatástalansággal zárul, illetve a jól ismert kisgyerek-lény barátság motívuma, amiben csak annyi hibádzik, hogy a főszereplő lányt két óráig mindenki csak ide-oda taszigálja. És ebbe a képletbe valahol még bekerül egy ripacskodó Jake Gyllenhaal, aki karakterének éppúgy nincs létjogosultsága, mint az általa művelt hisztérikus színészi játéknak.
Még a hangulatra sem adott egy világosan kigondolt koncepció, az aranyosan rajzfilmes komikumtól a brutális állatkínzásig minden felvonul előttünk a vásznon, természetesen ázsiai módra végletesen extravagáns formában. Bong Joon-ho mintha jelenetről jelenetre radírozná ki és írná újra a koncepciót, annak összes elképzelhető verzióját megvalósítva egyetlen film keretében. Az Okjában azonban az a különleges, hogy hiába kezdődik benne néhány percenként egy új történet, rendezője ezt tulajdonképpen sikeresen is viszi véghez. A produkció legyen bár teljesen eszköztelen történetmesélésében, külsőségei meglepően jól viszik el a hátukon: az Okja dinamikus, pulzáló, tele csupa váratlan húzással, szemkápráztató megoldással. A slapstick-humorba forduló aluljárói hajsza éppúgy vicces, mint ahogyan húsba maró a vágóhídi kegyetlenség ábrázolása, ahogyan bájos főhősünk és óriásdisznója játszadozása is, Joon-ho láthatóan akármilyen stílust is álmodik a vászonra, otthonosan mozog benne. Így noha ezek elemek már papíron is megférhetetlennek tűnnek, végeredményben meglepően kevéssé ütköznek ki a brutális törések.
Persze az Okja ettől még nem lesz jó film, hiszen így esélye sincs megfogalmazni magát. Az alkotói bravúrosság és fesztelenség egyben annak is garanciája, hogy erényeiből semmit ne is tudjon megfelelően kiaknázni. Az elképesztő CGI például hiába tesz lehetővé megdöbbentően emberi gesztusokat címszereplője számára, ha végül a forgatókönyv marad adós azzal, hogy karaktert adjon neki. Vagy amikor Bong Joon-ho mindent hiperesztétikus nagytotálokba komponál (ami Darius Khondji fényképezésében valóban lenyűgöző tud lenni), azonban azzal már nem törődik, hogy jelenetei így jórészt hatástalanok. (Főleg, hogy nem a vásznon, hanem a tévé képernyőjén látjuk ezeket a képeket, és ezzel neki is tisztában kellett lennie...)
Az Okja esetében tehát egy filmszerűtlen félszerzet, de ellentmondásai, a szabályok látványos megtagadása révén egy hamisítatlan filmcsemege is. Egy gyerekfilm 16 éven felülieket célzó erőszakkal, egy cinikus-parodisztikus vonásaiba fulladó korporatizmus-kritika, egy óriási, színes-szagos show és egy mélyre hatoló dráma, amely e két véglet között bármikor képes átfordulni üres parasztvakításba. Az Okja egy zagyvaság, de legalább egy imádnivaló zagyvaság.
6/10
Az Okja teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
