"Érezd a ritmust, ne félj!" - ennyi a film mondanivalója, de mivel Baz Luhrmann szállította nekünk ezt a vérforraló zenével megtámogatott alkotást, természetesen sokkal több rétegű a mondanivaló, mint elsőre látszik. Igen, van egy jól kigyúrt, jóképű főhős, aki természetesen táncbajnok, meg kellene nyernie egy versenyt, de aztán persze kiderül, hogy vannak ennél sokkal fontosabb dolgok is az életben. Például az, hogy ne adjuk fel az álmainkat, ne törődjünk az elvárásokkal, ha kell, szálljunk szembe a szüleinkkel és ne agyaljuk túl a dolgokat, hallgassunk a szívünkre, nem számít az ár. Az én generációmnak Baz Luhrmann Rómeó és Júliája az etalon, ezért nyilván már ifjabb éveimben is láttam ezt az alkotást, tetszett is (főleg a főszereplő fiú), de csak a látványos képek maradtak meg bennem, a felszín alatti társadalomkritikai él akkor még nem nagyon tűnt fel. Éppen ezért döbbentem le most, felnőtt fejjel azon, hogy az erősen túltolt külsőségek milyen örök igazságokat rejtenek: a sikernek sokszor a lelkünk az ára, vannak emberek, akik gátlás nélkül tönkre tesznek másokat, hogy elorozzák előlük azt az életet, ami a tehetségük alapján nekik járt volna, és persze az, hogy a tánc lényege a szív, nem a technika. A szimpla történetet a rendező (aki a film előtt színpadra is állította a sztorit) szokásához híven rendesen felturbózta, nemcsak a szemünket lakatta jól a színes ruhákkal, sminkekkel és a rá jellemző, nem kicsit giccsbe hajló látványvilággal, hanem a lelkünket is, miközben bepillanthattunk a profi táncosok szép, de kegyetlen világának kulisszáiba is (amelyről Luhrmann elég sokat tudhatott, hiszen édesanyja is táncoktatással foglalkozott). A rendező első filmje ha nem is mestermű, de a maga műfajában formabontó, eszméletlenül dögös, és a mai napig nem veszített semmit a frissességéből. Kötelező darab!
Scott (Paul Mercurio) rendkívül tehetséges táncos, szép jövő áll előtte, azonban a saját feje után megy, nem hajlandó a kötelezőt táncolni, még akkor sem, ha ezzel szembekerül a szakma mindenható urával, Barry-vel (Bill Hunter). Új partnert keres, mivel a régi nem hajlandó vele tartani, így elkezd együtt táncolni a még kezdő Fren-nel (Tara Morice), de a mindent eldöntő Pacific Bajnokság előtt Barry ráveszi arra, hogy az apja miatt mégis a kötelezőt táncolja és azzal, akit ő jelöl ki a számára. Azonban még időben megtudja az igazságot, és innentől kezdve elszabadul a zaboláltan tehetség a táncparketten...
A táncos filmeknek megvannak a maguk sablonjai (dögös férfi főszereplő, aki először észre sem veszi a csúnyácska női főhőst, akivel aztán természetesen egymásba szeretnek, a vége mindig egy hatalmas zenés - táncos bulihegy, amin tutira beájul a néző), ezektől nem is tér el Buz Luhrmann, azonban látványban, szívben, színészi játékban és a forgatókönyvben hozzá tudja adni azt a bizonyos pluszt, ami miatt felejthetetlen lett ez alkotás. Ez volt az úgynevezett "Vörös függöny" trilógiájának (Kötelező táncok, Rómeó+Júlia, Moulin Rouge) a kezdő darabja, és elsőre sikerült is neki az áttörés, Ausztráliából egyenesen Hollywoodba repítette a siker szele. Mára már kissé megfáradt a mester, már nem vágnak annyira földhöz a filmjei, mint régen, azonban ebben a darabban benne van mindaz, amit a Rómeó és Júliában annyira szerettem, és még ma is elmegyek a moziba a következő filmjére (bár A nagy Gatsby óta ő is átnyergelt a tévére, de a remény hal meg utoljára).
A karakterek nem lettek túlbonyolítva, de a groteszken túltolt stílusnak köszönhetően mégis emlékezetes figurák születtek, amelyek közül a két legérdekesebb Scott édesapja, és Barry, aki átgázol mindenkin, ha az érdekei úgy kívánják. A főszereplő fiú jól néz ki, dögösen járja a táncot (nem értek hozzá annyira, hogy meg tudjam ítélni, mennyire hiteles a versenytáncosokhoz képest, nekem teljesen laikusként meggyőző volt), a lány pedig rút kiskacsából a szemünk előtt változik át vonzó nővé, aranyosak együtt, működik közöttük a kémia. A forgatókönyv legnagyobb erénye, hogy minden szereplő megkapta a lehetőséget arra, hogy kibontakozzon, a színészek pedig éltek a lehetőséggel, melynek eredményeként olyan gyomorforgató részletességig merülhetünk el a versenytánc nem éppen patyolattiszta világába, ameddig valószínűleg nem szerettünk volna. Azonban a szórakoztatáson van a hangsúly, nem a csontig hatoló drámán, tehát nem fekszi meg túlságosan a gyomrunkat a történet, ahhoz azonban elég, hogy érezzük, jóval mélyebb mondanivalóval bír ez a táncos film, mint a műfaj legtöbb darabja.
A versenytánc kívülről légies és gyönyörű, belülről azonban kegyetlen, csak a siker számít és semmi más, és senki sem érti meg azt, akinek nem a díj a lényeg, hanem, hogy megvalósítsa önmagát. Mivel nem túl bonyolult a történet, több idő maradt a karakterekre, és persze a látványos táncjelentekre. Lányból vagyok, úgyhogy természetesen az a kép maradt meg a legjobban, amikor Paul Mercurio premier plánban, lelassítva, ahogyan azt kell, végigcsúszik a padlón a pasodloble ritmusára, de a zárókép a Love is in the air zenéjére szintén igazi "aha" élmény, így kell bulizni, még a legbotlábúbb nézőben is feltámad a vágy, hogy rázzon egyet a szoba kellős közepén, és ez így van jól. Mégis úgy érezzük, hogy kaptunk valamit ettől a filmtől a coolságfaktoron túl, amin elgondolkodhatunk, és bőszen fogadkozunk, hogy most aztán már tényleg beiratkozunk egy társastánctanfolyamra, mert az jó nekünk.
Egyáltalán nem tucatfilmről van szó, olyanyira nem, hogy véleményem szerint rajta van a műfaj top10-es listáján, ha valakinek kimaradt volna az életéből, viharsebesen pótolja, mert igazi filmélményt kap, amely megdobogtatja a szívet, minden rezdülése a helyén van, egy újabb bizonyíték arra, hogy a könnyedebb hangvételű darabokat is lehet komolyan venni, és olyan profin kivitelezni, hogy nemcsak jól szórakozunk, hanem át is érezzük a történet drámaiságát. Szerethető és emlékezetes alkotás, soha rosszabb első filmet!
8/10
A Kötelező táncok teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis oldalán.
