Eredetileg úgy terveztem, hogy először a könyvet olvasom el, aztán nézem meg a filmet. Aztán tegnap úgy keltem fel, hogy nekem ezt a filmet meg kell néznem. Mélyen hiszek abban, hogy minden filmnek megvan a maga ideje az ember életében, és ha "hívja", akkor annak oka van. Ezúttal sem csalódtam a megérzésemben, a film mondanivalójával valóban most kellett szembesülnöm, és ha nem is adott megoldást, de legalább tudatosította bennem, hogy mi a legfőbb problémám: bent ragadtam a múltban. Megspóroltam a pszichológust, már megérte megnézni a filmet. De amúgy is, mert minden hibájával együtt ez egy nagyon jó film.
A film eleje elég sokkoló, látványos bemutatót láthatunk a századelő Amerikájának dekadens és felszínes világából, erősen Moulin Rouge stílusban (végülis, ha egy rendező saját magától lop, az nem plágium, nem?). Mesteri a felvezetés, egyre több szó esik Gatsbyről, az eredetileg írónak készülő, a nagyvárosba most felkerült fiatal brókerrel, Nick Carraway -el (Tobey Maguire) együtt egyre kíváncsibban várjuk, hogy megjelenjen már végre a főhős. Letaglózó Jay Gatsby (Leonardo DiCaprio) belépője, a nagyvilági úriember, az élet császára képét sugározza magáról meggyőzően. Összebarátkozik Nickkel - akivel egyébként szomszédok - , majd megkéri arra, hogy hívja meg magához unokatestvérét, Daisyt, úgy, hogy ő is ott legyen. Ugyanis ők ketten öt évvel ezelőtt szerelmesek voltak egymásba, azonban jött a háború, és Daisy nem várta meg Jayt, hanem hozzáment egy híres lovaspólóshoz. Azonban a házasság nem túl boldog, a férje fűvel-fával megcsalja Daisyt. A találkozó nagyon jól sikerül, Jayről lehull az álarc, és újraélik a régi szép napokat. Azonban Jaynek ez nem elég, azt akarja, hogy a lány hagyja ott a férjét, mondja ki, hogy soha nem szerette. És ez a rögeszme romba dönti az életét..
A film a rikító felszínességtől eljut a legmélyebb drámáig, ráadásul úgy, hogy végig szórakoztató marad. A karakterek közül Jay Gatsby alakja nagyon jól meg van írva, a jellemfejlődés tökéletes, a motivációk teljesen egyértelműek. Azonban Daisy alakjáról ez nem igazán mondható el, amennyire erős Gatsby alakja, olyan fátyolos, erőtlen az övé. Nick alakja sem lép túl a narrátor szerepén, pedig az ő karaktere is sokkal színesebb ennél. Daisy férjének karaktere elég sablonosra sikerült, kizárólag a színészi játéknak köszönhető, hogy a szerelmi háromszög történet hihető és izgalmas tudott maradni. A történet magával ragadó, de nem sodró erejű, mivel a párbeszédek intenzitása erősen hullámzó, néhány jelenet katarktikus erejű, azonban összességében sajnos inkább a látvány lenyűgöző, nem a mondanivaló.
Leonardo DiCaprio rendkívül szuggesztív, kidolgozott alakítása a film legnagyobb erőssége. Leot egészen a Véres gyémántig nem vettem komolyan, azonban azóta egyre több izgalmas alakítást láttam tőle, ebben a filmben pedig tényleg lenyűgöző. Tökéletesen bemutatja, hogyan teszi tönkre az élet császárát a nő, akit mindennél jobban szeret. Mert néha az a legrosszabb, ha megkapjuk azt, amire a legjobban vágyunk.
Carey Mulligan Daisy szerepében méltó partnere Leonak, erős alakítása ellensúlyozni tudja a karakter viszonylagos sablonosságát. Finom eszközökkel mutatja meg a lány lelkiállapotát, ugyanakkor mégis sokszínű az alakítása.
Daisy férjének szerepében Joel Edgertonnak nem volt könnyű dolga, azonban sikerült élettel megtölteni a csapodár férj alakját, aki mindent megtesz azért, hogy feleségét visszahódítsa.
A mellékszereplők közül kiemelkedik Jason Clarke, azonban Tobey Maguire rémesen rossz, hiteltelen, üres az alakítása.
A rendező, Baz Luhrmann összességében jó látta el a feladatát, a színészvezetés nagyon jó (mínusz Tobey ugye..). A képi világ lenyűgöző, a vágások teljesen rendben vannak. A társadalomkritika nagyon jól megjelenik a filmben, tökéletesen bemutatásra kerülnek a korszak tipikus szereplői. Egy szépen fényképezett, jól felépített drámát kaptunk, azonban a katarzis elmarad.
Szép, erős, de sajnos eléggé felszínes film született, nem lett remekmű. Kár, mert a lehetőség benne volt.
8/10
